Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

utolsó felvonásaként egy tragédiának: borzalmas és megtisztító egyszerre. Varga Nagynak el kell mennie a Börtönből, ha az égbe nem, hát a pokolba, ha tisztességben nem, hát gyalázatban, ha győztesen nem, hát nyomorultan. En­nek a tikkasztó, forró szenvedélynek, ennek a megátalkodott önzésnek méltó, tehát megrendítően csúfos, tragikus véget kell érnie az önkéntes halálban. Mennyivel megrázóbb, merészebb, töményebb történet ez, mint a Kán­tor József megdicsőülésének kétségtelenül eleven és színes, de kissé színpa­dias és laza szövésű históriája. Ebben a harmadik ormánsági regényében, mely valamennyi közt a legterjedelmesebb, már van egy árnyalatnyi megalku­vás a tiszta írói ideálokkal szemben, a jellemzésben túl éles, rikító színeket használ, tendenciája - a paraszti szolidaritás a jöttment idegen, az övéi közül kiszakadt vagyontalan senkiházi ellen - szintén annyira hangsúlyozott, annyi­ra nyilvánvaló, hogy ezáltal sokat veszít művésziességéből, s ezzel együtt va­lószerűségéből. Kántor József posztumusz becsületének megmentésére összeesküvést sző az egész falu; a vaskos, csattanós jellemzés számára hálás téma ez, bár ugyanakkor, valljuk meg, triviális is. Tragikomikus történet, melyben túlteng a vígjátékszerű elem. Az igazi, szándéktalan, hátsó gondola­toktól mentes nevetés Kodolányinak ritkán sikerül: farkasnevetés ez, csúfo­lódó és kárörvendő, mind a harminckét foga kivillan, fenyegetően és harapó­san. Viszont minden korai írása között ennek skálája a legszélesebb; az alakok jellemzése nem mély, de fordulatos és talpraesett. Igen hálás színdarabtéma (Végrendelet című darabjában színpadra is alkalmazta), bár tagadhatatlan, hogy ha a drámai feldolgozásra való alkalmasságot tekintjük, a Börtönt megint csak előnyben kell részesítenünk. Ebben mindent megtalálunk, ami vérbeli dráma­írót lendületes, magas feszültségű, hauptmanni stílusú „naturalista" dráma megteremtésére ösztönözhet. Milyen világot, milyen életet tárnak fel ezek az ormánsági tárgyú regé­nyek és elbeszélések? Legszembeszökőbb sajátságuk, hogy semmi rokon­ságban sincsenek a hagyományos és egykorú irodalomból ismert népi tárgyú elbeszélő művekkel. Egyáltalán nem hasonlítanak a Gárdonyi-, sőt Mó­ricz-féle regényekhez sem, - koncepció, szemlélet, stílus határozott, félre nem érthető, teljesen új írói egyéniséget revelálnak. Szó sincs valamiféle „együttérzés"-ről a néppel, hanem maga a nép, a népi élet egy darabja szólal meg saját, tiszta csengésű hangján. Ez nem „népies stílus", magát a népi nyel­vet halljuk. Eltűnt „a természet romlatlan gyermekének" gyermeki illúziója, s helyét nem foglalta el másféle illúzió, valami ízléstelen zolai romantika sem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom