Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ban, színpadon és előadótermekben tárta az ország lelkiismerete elé a fenyegető képet: a részleges nemzethalál rémét. Vádolt, buzdított, felelősségre vonta a felelősöket, s nagyszívű, odaadó barátsággal kereste a rokonlelkek társaságát. A probléma országos volt: nemcsak az ormánsági nép, az egész magyarság nevében beszélhetett. Tudta és hirdette, hogy nemcsak a nép felelős szomorú sorsáért, hanem elsősorban azok, akik már évtizedek óta elzárták előle az egészséges fejlődés útját, azok a felelős vezetők és vezető rétegek, melyek gúnyolták, megvetették, mellőzték, kiforgatták anyagi bázisaiból és erkölcsi mivoltából, idegenkedtek tőle, és nemritkán gyűlölték is. A megvetés és utálat hasonló megvetést és gyűlöletet szült viszonzásul; a két réteg - a dolgozó és az uralkodó - farkasszemet nézett egymással, és titokban egymás kiirtására törekedett. Természetes, hogy az erők ilyen áldatlan megosztása közepette Kodolányi szenvedélyesen az igazi nemzetfenntartó elem, a nép pártjára állott. Eközben sajnálatosan, bár nagyon is érthetően, nemegyszer elvetette a sulykot, s olyan következtetésekre jutott, melyek már elvi kérdésekbe vágnak, s nem mindig helyeselhetők. Fajtánk védelme, s a pusztulása miatt érzett aggodalom, senkit sem jogosíthat arra, hogy átessék a ló másik oldalára, s az idegen fajták kritikátlan megvetését és ostorozását nemzeti erényként tüntesse fel. A népek felemelkedésüket és hanyatlásukat sohasem idegen erőknek, hanem vitális készleteik gyarapodásának vagy csökkenésének köszönhetik. A történelem olyan ismerőjének, mint Kodolányi János, tudnia kellene, hogy a nemzetek virágzása és sorvadása mindig a legszorosabb kapcsolatban volt erényeikkel és bűneikkel. Az igazán életrevaló népek életereje bámulatos és kifogyhatatlan. Az idegen elnyomást kiheverik, a még oly nagy vérveszteséget is meglepő gyorsasággal pótolják. A gépi civilizáció terjedését, a kapitalizálódást sem okolhatjuk feltétlenül. Vannak népek - élő történelmi példák bizonyítják -, melyeknek szaporodását és érvényesülését sokkal súlyosabb nehézségek akadályozták a múltban, és akadályozzák a jelenben is. Ezek a népek mégis valami közösségi, biológiai lángelmével igenlik az életet, és minden korlátozás ellenére, sőt annál inkább, csak azért is élnek és terjeszkednek. A népeket nem lehet megölni, csak a kegyelemdöfést lehet megadni nekik. Ez a történelem egyik nagy tanulsága. És még valamit: ahogy nincs kollektív bűn, és jogtalan minden kollektív büntetés, úgy nincs, és nem is lehet kollektív védelem sem. Még ha igazat adnánk is Kodolányinak abban, hogy e nép minden vétke idegen bűnök következménye, akkor is lélektani képtelenség volna a nép kollektív fölmentése