Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

tátongott sorsa, rendeltetése, meg aközött, melyet a szülői ház, az egész magyar társadalom képviselt. A fiatal, kezdő író előtt olyan nehézségek tornyosultak, hogy azokról ő maga mondta később: ha előre látja, talán nem is vállalja őket. Barát, rokon és pártfogó híján egyedül, saját erejére hagyatva, hosszú ideig a puszta létért is embertelen küzdelmet kellett vívnia. Tehetségének igazi területét is sokáig félreismerte; versekkel jelentkezett az irodalomban, még diákfővel s évek múlva is elsősorban költőnek vélte magát, ahogy a Tavaszi fagy, ez az önéletrajzi regény formájába öltöztetett naturalista ízű, de megdöbbentő és hű vallomás első budapesti éveinek nyomorúságát beszéli el. Már-már tehernek érezte az életet, céltalannak és elviselhetetlenül fájdalmasnak, és önmaga ellen fordult kétségbeesett, keserű dühvel: „Ami velem történik, az már csak tréfa lehet. Születésem óta üldöznek a tréfák. Tizenharmadikán születtem. Már hatéves koromban szerelmes voltam, s a halálról elmélkedtem, míg mások labdáztak... Nagyapám botot dugott a lábam közé, s készakarva elbuktatott. S húgom is naponta megvert vagy hússzor, s én hagytam magam... Egész életemben üttettem magam, mert nekem volt igazam. Mindig engem tréfáltak meg, engem, pedig én soha tréfát nem ismertem!" Valóban igaz, soha nem ismert tréfát; tragikus sorsa élete minden energiáját a szenvedélyes komolyság szolgálatába kényszerítette. Legkevésbé volt oka a tréfára ifjúkorában, mikor gyermekkori szenvedésektől megkínzott lelkét gyors egymásutánban érték az élet brutális csapásai. Nem volt hely számára a nap alatt, s ezt környezete túlságos nyerseséggel adta tudtára. Sorszerűen ismétlődött meg ekkor az „ólommadár" jelképes példája: régen a szülői ház, most a társadalom, elsősorban az írótársadalom gyűlöletét kellett elszenvednie, mert kiválóbb volt a többinél. Vakmerő hevességét, türelmetlen céltudatosságát, nyersen megnyilatkozó fölényét görbe szemmel nézték. Otthona nem volt. A fiatal férfi vándorolt kicsiny családjával, Budapestről Vajszlóra, majd megint a fővárosba és a Pest környéki falvakba. Sehol sem volt maradandó lakása, biztos kenyere, csak szellemi kincsei voltak, s ezeket sem rejtette véka alá, hanem az ő jól ismert mohóságával igyekezett terjeszteni és hasznosítani. A szónál többet mond a kép, s én jól emlékszem még egy fiatalkori képére, melyet évekkel ezelőtt láttam pesti lakásában, s bár csak futó benyomásom maradt róla, azt hiszem, bátran jellemezhetem. Egy fiatal sámán arcképe ez: magas, kissé felhős homloka, éles metszésű orra és szája, akaratos, kemény álla rendületlen szilárdságról tanúskodik. Arca sápadt, és már-már át-