Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)
nem tudta elviselni az otthont, mert fullasztotta a légkör, megtehette volna, amit hasonló esetben számos kiváló ember megtett gyermekkorában, külön álomvilágba menekülhetett volna, hiszen a képzelet ebben a korban még határtalanul uralkodik rajtunk. De ő nem így tett. Ismételjük, mindez nem természetes. Voltak és vannak ma is írók, kiket a „népi" jelzővel szokás megtisztelni, ezek azonban derék polgári csemeték voltak, és dehogyis jutott volna eszükbe iskolás fiú korukban, hogy megcsodálják a nép öltözködését, beszédét, összehasonlítsák a polgári beszéddel. Ez náluk mind későbbi változás, alakulás eredménye volt. A kis Kodolányival nem így történt. Ót sorsa, hivatása már ekkor vaskézzel irányította. Elhiggyük-e neki, hogy Pécsváradon, öt-hat esztendős korában már azzal a jól megalapozott ellenszenvvel nézte a sváb lakosság idegen életformáját, amely később vad energiával harcolt, nemcsak polémikus munkáiban, hanem történelmi tárgyú elbeszélő műveiben is? Hogy ösztöne idegenkedett tőle, bizonyára igaz. De hogy az ormánsági magyarokhoz föltétlen, őszinte vonzalom kapcsolta, pillanatig sem lehet kétséges. A legtisztább, tipikusabb gyermeki örömöket annak a népnek a körében élte meg, amelyhez jó sorsa kapcsolta legfogékonyabb éveiben. A falubeli gyermekek játékaiban, csínyeiben nagy vidámsággal és teljes együttérzéssel vesz részt. Ezek a kamaszok az ő ideáljai, ezek a kedves, aprócska lányok első, félénk szerelmének tárgyai. Legjobb barátja (ő azt mondja: egyetlen az életében): Simon Dezső, vajszlói parasztfiú. Úgyszólván együtt nőnek fel, kenyeres pajtások, sőt, ha nem csal a szemünk, János inkább rajongott Dezsőért, mint Dezső őérte. Hosszú, makacs szerelmének elérhetetlen tárgya a tanító kisleánya. Pajtásai révén megismerkedik a szülőkkel, az öregekkel is. Ezeket többnyire csodálja. Némelyik ősz, öreg vajszlói polgár úgy jár-kel, beszélget a faluban, vagy egyszerűen csak elüldögél a háza előtt, mint egy megvénhedt törzsfő. A patriarcháktól leginkább abban különböznek, hogy se fiuk-lányuk, sem unokájuk. Általában nincs nagy becsületük, utódaik, ha vannak, kinézik őket a házból. Az öreg csak a kenyeret pusztítja, hallgatás a helye. A parasztok, igaz, dolgoznak rogyásig, de a gyermek csak teher, az öreg csak teher. Keményfejű, keménykezű emberek a vajszlói parasztok, a kézzelfogható, anyagi hasznon kívül alig érdekli őket valami. Földéhségüket, kapzsiságukat csak a legsilányabb parasztromantika álmodhatja nagyszerűnek, hatalmasnak, barbárnak. Lapos materializmus ez, elvben és gyakorlatban. Ami szép, megragadó benne, évszázadok, évezredek öröksége, hozománya.