Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kenységre tüzelte, sarkallta. Ez ő valóban, testi és lelki mivoltában, a Sánta Ördög, a tudás és viszálykodás szerzője, az ostobák és hipokriták réme. Hideg megfigyelő, és a harag teli zsákja egyazon pillanatban, nyílvessző és célpont, botrányt okozó és megbotránkoztatott egy személyben. A Sánta Ördög, a si­maeszű ólommadár, a korbácsot ragadó apa előtt meghúzódó kisgyermek most, később pedig, felnőtt korában a hírlapi és egyéb viták, támadások, gya­lázkodások szüntelen célpontja, a műben pedig Júdás, A tékozló fiú Júdása. A Sánta Ördög, ki tudtán kívül és akarata ellenére már gyermekkorában kihívja maga ellen környezete dühét és haragját, az apa félelemes, megfoghatatlan bosszúját. Olyan apáét, kit éppen ennek a családnak, és ennek a fiúnak rendelt a kifürkészhetetlen Végzet. Megrendítő, de nem érthetetlen. így kellett len­nie. Nem volt bűnös, de nem volt ártatlan sem, csak átkozott volt, és az ma is: sacrosanctus í ahogy a régi római rituálé mondja. Átkozott és áldott egyszerre, az Alvilágnak vetett áldozat, ki magára veszi e világ bűneit, s ezért átkozott és áldott tudást kap cserébe. 0 az, ki többet szenved, mint mások, mert többet tud, mint mások. Ezt sugározhatta az ő lénye már tehetetlen csöppség korá­ban is, ahogy ezt sugározta később is. Inde irae: ezért övéinek haragja, mert elképzelhetetlen különben, hogy egy kisgyermek csupa ellenszenvet arasson maga körül, ha ez a kisgyermek nem jobb, és nem rosszabb más gyermekek­nél. Sorsát az epidermiszén érezte, és azon érezték mások is. Mindez azonban a távolabbi, ha úgy tetszik, metafizikai magyarázat. Az egyszerű, gyakorlati, kézzelfogható és szomorú valóság mégiscsak az volt, hogy a gyermek szenvedett, és nem tudta, miért büntették, és nem tudta, mi­ért, megtagadtak tőle minden szeretete, és nem tudta, miért. Vagy talán aka­ratlanul is túloz önéletrajzában, mikor az oktalan és gyakori megszégyeníté­sek még a sokat próbált férfi szemében is jelentősebbeknek tetszenek, mint azok a primitív és feledhetetlen szépségek, melyekben ugyanakkor részesült, s valamiképpen elmosódtak már emlékezetében? Aligha. Hiszen beszámol ezekről is, hűségesen és néha rajongással, de sorsának mégsem ezek az igazi alaphangjai. Azok sötétek, és csaknem vigasztalanok. Zavaros mélységeket kavarnak fel, s valami misztikus rémülettel borzongatják meg az olvasó idege­it. Már édesanyját is így látja, egészen kicsiny korában. „...Egy este, mielőtt mindennapi vacsoránkat, a tejben főtt darakását behoz­nák, valami pokrócon hempergek, ő csiklandoz, nevet, játszik velem, majd meg­fogja a pokróc négy sarkát, megemeli és dúdolgatva, nevetve hintáztat. Rémület 4^ 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom