Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kenységre tüzelte, sarkallta. Ez ő valóban, testi és lelki mivoltában, a Sánta Ördög, a tudás és viszálykodás szerzője, az ostobák és hipokriták réme. Hideg megfigyelő, és a harag teli zsákja egyazon pillanatban, nyílvessző és célpont, botrányt okozó és megbotránkoztatott egy személyben. A Sánta Ördög, a simaeszű ólommadár, a korbácsot ragadó apa előtt meghúzódó kisgyermek most, később pedig, felnőtt korában a hírlapi és egyéb viták, támadások, gyalázkodások szüntelen célpontja, a műben pedig Júdás, A tékozló fiú Júdása. A Sánta Ördög, ki tudtán kívül és akarata ellenére már gyermekkorában kihívja maga ellen környezete dühét és haragját, az apa félelemes, megfoghatatlan bosszúját. Olyan apáét, kit éppen ennek a családnak, és ennek a fiúnak rendelt a kifürkészhetetlen Végzet. Megrendítő, de nem érthetetlen. így kellett lennie. Nem volt bűnös, de nem volt ártatlan sem, csak átkozott volt, és az ma is: sacrosanctus

í ahogy a régi római rituálé mondja. Átkozott és áldott egyszerre, az Alvilágnak vetett áldozat, ki magára veszi e világ bűneit, s ezért átkozott és áldott tudást kap cserébe. 0 az, ki többet szenved, mint mások, mert többet tud, mint mások. Ezt sugározhatta az ő lénye már tehetetlen csöppség korában is, ahogy ezt sugározta később is. Inde irae: ezért övéinek haragja, mert elképzelhetetlen különben, hogy egy kisgyermek csupa ellenszenvet arasson maga körül, ha ez a kisgyermek nem jobb, és nem rosszabb más gyermekeknél. Sorsát az epidermiszén érezte, és azon érezték mások is. Mindez azonban a távolabbi, ha úgy tetszik, metafizikai magyarázat. Az egyszerű, gyakorlati, kézzelfogható és szomorú valóság mégiscsak az volt, hogy a gyermek szenvedett, és nem tudta, miért büntették, és nem tudta, miért, megtagadtak tőle minden szeretete, és nem tudta, miért. Vagy talán akaratlanul is túloz önéletrajzában, mikor az oktalan és gyakori megszégyenítések még a sokat próbált férfi szemében is jelentősebbeknek tetszenek, mint azok a primitív és feledhetetlen szépségek, melyekben ugyanakkor részesült, s valamiképpen elmosódtak már emlékezetében? Aligha. Hiszen beszámol ezekről is, hűségesen és néha rajongással, de sorsának mégsem ezek az igazi alaphangjai. Azok sötétek, és csaknem vigasztalanok. Zavaros mélységeket kavarnak fel, s valami misztikus rémülettel borzongatják meg az olvasó idegeit. Már édesanyját is így látja, egészen kicsiny korában. „...Egy este, mielőtt mindennapi vacsoránkat, a tejben főtt darakását behoznák, valami pokrócon hempergek, ő csiklandoz, nevet, játszik velem, majd megfogja a pokróc négy sarkát, megemeli és dúdolgatva, nevetve hintáztat. Rémület 4^ 12