Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

dicsőség untatja, családját elhanyagolja, s még Biola szerelme sem elégíti ki, pedig ezt még a kaland, a titok varázsa is körülveszi, a varázslat azonban gyönge, s megszakad. Gilgames csömöre és unalma, nem éppen kedvező módon, a regényen is érezteti hatását, az írót jóformán csak hőse érdekli, s ez a hős hovatovább teljesen elszakad környezetétől, tehát a regénytől is. Enkidu megjelenése valóságos áldás. Epizód ez, de Kodolányi egyik leghatásosabban és legművészibben megrajzolt epizódja. Enkiduról nehéz beszélni. Enkidu bájos és vad férfiú. Embernek ember, de állatnak éppúgy állat, megismerhetetlen, minősíthetetlen, érinthetetlen. Abból a világból való, mikor az istenek még kedvüket lelték ilyen csiklandós-borsos tréfában, ilyen hökkentő játékban, elgondolták, tervük megvalósult, s a halandók számlálatlan nemzedéken keresztül mulathattak és szörnyülködhettek rajta. A Gilgames-eposzban szerepel Enkidu, szerepe meglehetősen homályos, mai író számára mindenképpen rejtélyes. Kodolányi, kitűnő ösztönnel, nem igyekszik értelmet, jelentést magyarázni ebbe a szeretetreméltó szörnyetegbe, hanem megőriz minden furcsaságát, s annak ábrázolja, ami valójában: csodának. Enkidu nem született, nem nevelkedett, nincsenek ősei, nincs tudománya, nem jött sem mesés messzeségből, sem a szomszédból, leginkább egy jó szándékú gorillához hasonlít, naiv, jó étvágyú, becsületes, őszinte, nyílt, szilaj és nagylelkű. Nem rontotta meg a civilizáció, nem finomította el a művészet, ő a tökéletes bennszülött, de micsoda bennszülött, Uramisten! Nagyon szereti a nőket, s ezt a kedvtelését csöppet sem titkolja. Az udvar tisztelettel és félelemmel fogadja, illően felruházza és megvendégeli (miután a királlyal megmérkőzött, s a küzdelem döntetlennel végződött). Enkidu remekül érzi magát, Gilgamest barátjául fogadja, testvérének nevezi, a hadsereg egyik vezére lesz. Leginkább roppant erejével kérkedik, párviadalokban fitogtatja rettenetes művészetét, ezen a címen dukál néki a társuralkodói hatalom is, és ez lesz a veszte. Elpuhul, lustálkodik, szájhőssé züllik, s elérkezik a szomorú óra, mikor ez a vadon termett csoda, ez a megrendítő húskolosszus már csak árnyéka önmagának, megöli a kényelem, a jómód, a civilizáció, s méltatlanul, megromolva, senkitől sem tisztelve kileheli hajdan rettenetes lelkét. Gilgames őszintén szerette testvérét, s megsiratja. De mi, olvasói, talán jobban sajnáljuk. Ez a mosdatlan, becsületes óriás belopta magát szívünkbe, s úgy őrizzük ott emlékét, ahogy nagy, nemes halottakét szokás. Említettük, hogy a Bika tulajdonképpen nagy vallomás, a Vízöntőnek csak egyes jeleneteiben ismerünk az író személyesebb mondanivalóira, igaz,