Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hang végig uralkodik a regényen. A pécsváradi idők térnek vissza a könyv lapjain, látjuk a játszadozó gyerekeket, a boldogtalan édesanyát, a házvezetőnőt, s elsősorban, és csaknem mindig, a hallgatag, komor, ingerlékeny apát: ismét ő a mű főszereplője. Új és fontos figura Kádi, a sváb cselédlány, az erdész és a lány viszonya a regény központi cselekménye. Aki Kodolányi előbbi munkáiból már jól ismeri a régi szereplőket, s akarva-akaratlan kénytelen azonosítani a regény alakjait az író családjának tagjaival, alighanem megdöbbenve és fejcsóválva fogadja a könyv legkényesebb jeleneteit. A naturalista ízű tudósítások az apa hálószobájából bizonyára nem tartoznak a regényirodalom, de még Kodolányi regényeinek legjobb ízléssel megírt fejezetei közé sem. Bár igaza van például Musset-nek, mikor azt mondja: „nem terem fű ott, hol csak jó ízlés vet magot", mégsem tévedünk talán, ha azt hisszük, hogy mindez elkerülhető lett volna. Egyáltalán nem szükséges, hogy mindenkire név szerint ráismerjünk; a regény egyetlen jelenetét sem kellett volna föláldoznia az írónak, csak a miliőt és a szereplőket kellett volna kiemelnie a már untig jól ismert, s ezért túlságosan egyértelmű keretekből. Még ezt az erkölcsi kifogást tárgytalannak tekintve is, nem ártana, ha a könyv környezete és alakjai több újszerűséget tartalmaznának. A regénynek ezek a gyöngéi, szerencsére, inkább csak zavaros hatásúak, jelességeit nem sértik. Ha szerkezeti elnagyoltságait nem ítéljük meg túlzó szigorral, s az ízlés rovására elkövetett kisebb botlásait is elnézzük, az emberábrázolás és lélektani tudás olyan teljesítményeiben gyönyörködhetünk, mint Kodolányi egyetlen más társadalmi regényében sem. Az erdész alakja kitűnő, Kádié frenetikus. Vagy ki felejtheti el valaha a házvezetőnőt s leányát? A sváb lány monológjait nem olvashatjuk kirobbanó nevetés nélkül: micsoda delikát élvezet ez az író, meg az olvasó számára! Itt ismerünk újra első ízben a Kántor József írójának karikírozó tehetségére, de ez a tehetség azóta megnőtt, megsokszorozódott. Bizonyára nagy szerepet játszik ebben Kodolányi fejlett regényírói gyakorlata, rutint azonban nem érzünk, legalábbis nem a szó rossz értelmében, inkább tökéletes készséget, biztonságot, határozottságot. Szemléletesen úgy fejezhetnénk ki ezt, hogy kapásból mintázza alakjait, fürgén megforgatja ujjai között, minden oldalról megcsillogtatja, felmutatja, valósággal közszemlére teszi őket. Kodolányi regényeiben sohasem volt a tételes ábrázolás rabja, mindig a valóságos élet eszközeivel él, nincs is nyersanyaga, csak eleven anyaggal dolgozik. A regény homályos kontúrokban jelentkező mondanivalóját, az első világháború előtti társadalom bomlását, helyesebben a