„Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”; Az 1956-os forradalom Székesfehérvárott (Székesfehérvár, 1996)

Dosztál Béla: Tanúságtétel

Tanúságtételre hívtak '56 eszményeire-eseményeire vonatkozóan. Előbb úgy gondoltam, mi talán nem tudjuk megírni '56 pártatlan történetét. Majd egy új kor új embere írja meg azt, akinek emlékeit nem nyomasztja Sztálin és Péter Gábor és Gyenge Károly, s akik majd a totális embertelenségbe való visszazüllés helyett élhetnek és alkothatnak és szerethetnek, ahogy mi szerettünk volna. Hogy mégis vállalom a tanúságtételt, annak oka az a meggyőződésem, hogy kellenek a visszaemlékezések, mert szenvedélyek forgatagában élünk; együtt élünk vádlók és vádlottak, hősök és hóhérok. De mi már tudjuk, hogy egy napon elszámol az idő — éppen az emlékezés alapján — váddal is, ítélettel is. Stigmás nemzedék vagyunk. III. Nehéz sorsú nemzet a magyar. A magyar nemzet sorsa: nehéz küzdelmek sora. A létért, a nemzet jövőjéért, az európaiságért, a kereszténységért. Hősi küzdelmek, tragikus bukások jellemeznek egy-egy kort. Sajátos jelenség, hogy a tragikus sorsú hősöket inkább szívükbe zárta a nép. Talán éppen bukásuk okán. A meg nem valósult eszmék tisztábban, szebben élnek emlékezetünkben. IV. Tragikus sorsa ellen lázadó a magyar nemzet. Olyan szellemesen-szépen rajzolja meg Herczeg Ferenc Bakócz Tamás korát, amikor is fölcsillant sorsunk jobbrafordulásának lehetősége, de Bakócz Tamás kudarcával becsukódott előttünk az élet kapuja — írja. Teljességgel akkor csukódott be előttünk, amikor a kegyetlen sorsában magára maradt nép önpusztító lázadását tűzzel-vassal megtorolva hosszú időre elzárták a magyar nemzetet a fejlődés lehetőségétől.