Zsoldos Attila (szerk.): Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon. Konferencia Székesfehérváron 2014. szeptember 20. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 2014)
Pálosfalvy Tamás: A szentszávai hercegek Magyarországon
HERCEGEK ÉS HERCEGSÉGEK A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON Balsa Péter herceg leszármazottai még csaknem fél évszázadig éltek Erdélyben, sőt, egy ideig Sándor moldvai vajda udvarában is, akinek felesége rokonságban állt ajaksicokkal. Létükről egyelőre csak raguzai forrásokból tudunk, mert az Adria-parti köztársaságba egészen a 17. század elejéig küldték követeiket az őket illető járadék ügyében. Meglehet, a 16. századi erdélyi források tartalmaznak még információkat róluk, de — lévén a jelen kötet témája a középkori magyar hercegek és hercegségek — ehelyütt további sorsuk érdektelen. Nem lesz viszont haszontalan néhány pontban összefoglalni, amit Mohács előtti szereplésükről sikerült kideríteni, elsősorban a két kortárs magyarországi herceggel, Corvin Jánossal és Újlaki Lőrinccel összehasonlítva a helyzetüket. Vukcic István, mint láttuk, tulajdonképpen önmagát ruházta fel a hercegi címmel, utódai azt magukkal hozták Magyarországra. Ez alapvetően megkülönböztette őket Corvintól és Újlakitól, akik apjuk királysága után viselték hercegi címüket. A„hivatalos "külsőségek szintjén ugyanakkor e különbség nem tükröződött: ugyanúgy kijárt nekik a „méltóságos címzés, mint a másik két hercegnek, csakúgy, mint a vörös pecsétviasz használatának joga. Ráadásul származásukat és családi kapcsolataikat tekintve bizonyos szempontból még fölötte is álltak Corvinnak és Újlakinak. Óriási szakadék tátongott viszont a szentszávai és a magyar hercegek között a birtokállomány tekintetében. Mind Corvin, mind Újlaki apjától kapta, illetve örökölte hatalmas vagyonát, várak és kastélyok tucatjait és falvak százait. A szentszávai hercegek ezzel szemben megrekedtek a jómódú köznemesség szintjén; érdekes módon még annyit sem kaptak a magyar királytól, mint az ugyancsak menekült Jaksicok. Saját erőforrások híján egyéb birtokszerzésre sem nyílt módjuk, így hercegi státuszuk és annak külsőségei — nyilván már a kortársak szemében is — kiáltó ellentétben álltak szegénységükkel. Mivel e hátrányt a Raguzából érkező járadék sem ellensúlyozhatta, valószínű, hogy már jóval korábban a legteljesebb ismeretlenségbe süllyedtek volna, ha István-Ahmed páratlan karrierje és az oszmán-magyar szembenállás nem kölcsönöz nekik átmeneti jelentőséget. Más szóval: helyüket a királyság arisztokráciájának hierarchiájában nem vagyonuk és azon alapuló címük határozta meg, hanem tágabb értelemben vett „geopolitikai helyzetük", és annak megfelelően állandó változásban volt. Ez a speciális helyzet vezetett oda, hogy e „geopolitikai helyzet" gyökeres megváltozása — vagyis az oszmán-magyar viszonyban bekövetkező földcsuszamlás és Ahmed pasa halála — teljesen aláásta presztízsüket, és a Jagelló-kor végére belesüly- lyedtek a köznemesség arctalan tömegébe. 127
