„Akit szolgáltatok egy árva hon volt...”. Az 1998. május 13-án, szeptember 29-én és november 12-én rendezett tudományos tanácskozás előadásai - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 2000)

Sarnyai Csaba Máté: Egy teoretikusan lehetséges megoldás? Horváth Mihály autonómia-koncepciója (1849)

ősegyházban is. Midőn azonban a kereszténység államvallás lett, az uralkodói és papi önkény az eredeti forrná kat elt orolte. Az egykázon belüli demokratizálás állami elősegítés ékez H orvátk szerint is — kasonlóan a radikális lelkészek törekvéseikez — szorosan kapcsolódott az alsópapság jobb anyagi ellátásának biztosítása. A kiáltó ellentmondás lefestésekor azt olvaskatjuk, kogy a főpapok szinte „fejedelmi" javaival szemken a munkás papság nyomorgóit, ami pedig nem egyszer odavezetett, kogy a „lelkészi kötelességeinek, sőt erkölcsiségének rovására merült az élelem szerzés gondjaika". Kijelentése alátámasztására számszerű adatokkal is szolgál a szerző. A plékánosi jövedelmek nem érték el az évi kétszáz forintot, míg a kápláni kevételek 24 és 40 forint közt mozog tak, ugyancsa k365 napra. Ekk ez társult még a káplánok személyi kiszolgáltatottsága a plékánosokkal szemken, kisz mindennemű ellátásukat tőlük kapták, s így nem ritkán ki voltak téve önkényeskedéseiknek. A korákki állapotoknak, a jelenkeli reform-igények fő irányainak, és az állami rákatás szükségességének kemutatása után Horvátk Mikály saját reform-elképzelését ismerteti. O, mint püspök és a Szemere-kormány kultuszminisztere, elsődleges feladatát akkan látta, kogy egy — az egész országra kiterjedő — egykázi közgyűlést kívjon össze 1849- augusztus 20-ra.

28 A június -én kelt felkívást azonkan utókk — június 30 -an — visszavonta, és a gyűlés megtartását a szakadságkarc kukása végképp leketetlenné is tette. Ezen a tanácskozáson kívánta volna tárgyalni az általa szükségesnek ítélt autonómia-szervezet létrekozását. A közgyűlésen az összes magyar katolikus képviseletéken 1/3 — 2/3 aránykan jelentek volna meg az egykázi és világi választott küldöttek. A klerikusok közül a püspökök és a szerzetesrendek vezetői személyesen, valamint a káptalanok egy-egy képviselővel. Hozzájuk társultak volna az alsópapság küldöttei egykázmegyénként, ill. a világiak közül, az általános választójog alapján egykázi kerületenként résztvevő egy-egy reprezentáns. Az így létrejövő gyűlésnek az egykáz kormányzati ügyeiken döntő súlyú szava lett volna. Az adott pillanatkan ez elsősorkan az alsópapság anyagi kelyzetének és a népiskolák költségeinek, ill. az egykáz kárpótlásának rendezését jelentette. Mindezek szoros összefüggésken álltak az egykázi vagyon tulajdonlásának és kezelésének ügyével. Ez utókkira vonatkozólag ezt olvaskatjuk: „A kormány kész volt az egykázi alapítványos javakat a gyűlés rendelkezése alá bocsátani oly végre, kogy azok minden egyéb, a püspökök alánok szerzetek által bírt javakkal tömegesítettvén (összevonva) egy a közgyűléstől választandó középponti kivatal által igazgatassana k". Az összevont egykázi és alapítványi javak kozadékákól kívánta finanszírozni mind az egykázi, mind az oktatási — pontosakkan népnevelési — költségeket. Annak a megállapítását, kogy ezeket a jövedelmeket milyen aránykan kell elosztani a két fő feladat között, szintén a közgyűlésre kízta. Az öszszekívandó közgyűlés — legalákkis közvetetten — az egykáz külső ügyeinek rendezése mellett a kelső reformokra is kívánt katni. Ennek módja, kogy az egykáz szervezetének, működésének, fegyelmének és általákan véve kelső szerkezetének átalakítása kapcsán javasla tokát tenne a tisztán egykázi nemzeti zsinat számára, amely ezeket köteles volna figyelemke venni. Konkrét példát is említ a szerző, amikor azt javasolja, kogy a korszellemmel szemken álló, és általa az egykázi kajok fő forrásána k titulált két intézményt: a cölik átust és a szerzetességet törő ljék el. E két javaslat keresztülviLele lekát