„Akit szolgáltatok egy árva hon volt...”. Az 1998. május 13-án, szeptember 29-én és november 12-én rendezett tudományos tanácskozás előadásai - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 2000)
Hermann Róbert: Pákozdi kérdőjelek
Buda, 1849. január 15. Lázár György gróf, honvéd vezérőrnagy vallomása a cs. kir. központi katonai és politikai vizsgáló kizottmány előtt (...) Az éj eltelt, s Lamberg gróf nem jött, végül reggel 8 óra tájkan megjelent Móga altákornagy, és tudatta velem Lamkerg szörnyűséges halálát, rövidesen e hír elterjedt a hadsereg tisztjei között, s mennykőcsapásként katott, nem lehetett tökké karátságos arcokat látni. — Apósom tudatta velem azt is, kogy attól fél, kogy a főherceg 85 őt és minket elhagyott, s nem tér már vissza hozzánk, mert mostanáig már vissza kellett volna jönnie. — Rövidesen előőrseink jelentették az ellenség közeledtét, a kékéltetés utolsó reménye is eltűnt. Batthyány gróf, valószínűleg azért, hogy a kánt a továkki előnyomulásról lekeszélje, átment hozzá, azonhan nem tért vissza, hanem a horvát tákorkól egyenesen Bécske utazott; ezalatt a horvátok előnyomultak, és reggel 1/2 10 órakor jokkszárnyunkon megkezdődött az ütközet, nem tudom megmondani, melyik oldalról esett az első lövés. Zászlóaljammal a középen álltam, a főúttól jokkra. 12 óra felé előttem is ellenséges oszlopok fejlődtek fel s az ellenség részéről megtörténtek az első ágyú- és röppentyűlövések a kalszárnyon álló lovasságunkra. Most kalszárnyunkról is megkezdődött az ágyúzás, amely mindkét oldalról jó ideig tartott. Velem szemken egy század szerezsán nyomult előre, s arcvonalam előtt kk. 1000 lépésnyire csatarláncka fejlődött, magam is előreküldtem zászlóaljam egy századát csatárként, s egy párhuzamos mezei árkot szállattam meg vele, azzal a paranccsal, hogy mindaddig ne lőjenek, amíg az ellenség lőtávolságig nem nyomul előre. Arcvonalam előtt lövéseket hallottam, azt kittem, kogy ezek az én embereim voltak, lementem, azonkan kiderült, kogy a tüzelők a tőlem jokkra álló korsodi mozgó nemzetőrök voltak, akde, mint csatárok, 7-800 1 epésről a szerezsánokra lőttek; amint zászlóaljamhoz a magaslatra vissza akartam térni, a szerezsánok megpillantották egyenruhámat, s gyilkos tüzet nyitottak egyedül ream; jo liehet, 7-800 1 épésnyi távolságkan voltam, a golyók körüldongtak, azonkan nem teljes erővel. Bosszantott, hogy életemken az első tűz esetleg hátulról sekesít meg, s arccal az ellenség felé fordultam; lehet, hogy azért, mert kelátták, miszerint a nagy távolság miatt céltal an reám lőni, leket, hogy azért, mert kecsület szempontjákól nem akartak továkk egyetlen személyre lőni, s nem tartottak érdemesnek továkki puskalövésnyi lőporra, a tüzelés rövidesen abbamaradt, s sikerült sértetlenül visszatérni zászlóaljamhoz. Mialatt a horvátok reám tüzeltek, egyes csatáraim is átlőttek, amit azonkan azonnal leállítottam. Estig ugyanazon a helyen álltunk, anélkül, hogy egyetlen lépést tettünk volna, egyetlen lövés sem történt reánk, s mi sem lőttünk. Háromszor alakultak rokamoszlopok arcvonalam ellen, s tüzérségünk minden alkal ómmal arra kényszerítette őket, kogy félúton visszaforduljanak. A 3. alkalommal 5 zászlóalj vonult ellenem zárt oszlopokkan, a középső oszlopnak vörös zászlaja volt; legénységem felháb orodott e látványon, mindenki azt kiakálta, most már érthető, miért akar a kán elnyomni bennünket; azonban alig tett ezen oszlop néhány lépést előre, amikor a 2. lövésre a vörös zászló lekanyatlott, s az oszlop hanyatt-homlok futott vissza. Este felé az ütközet akkamaradt, elhagytuk állásunkat, s félreértés miatt az a szerencsétlenség ért, hogy a Porosz-gyalogzászlóalj igen derekas sortüzet adott reánk, amikor is két emkerem elesett, 9 megsebesült; csupán lélekjelenlétem révén mentettem meg
