Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története IV. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A KIEGYEZÉSTŐL A MILLENNIUMIG - VI. A modern Székesfehérvár megteremtésének folyamata 1870-1896

September elsején érénk Kopanitzára, ahol a nép által - melyre határozottan mondhatom, hogy a magyarokat szereti - szívélyesen fogadtattunk. Itt 3-dikán megoszlott az ezred; 2 század Jarugára, 2 Novigrád és 1 Sviljába lett rendelve, a többi Konstaniczában maradt. Akik a községekbe jöttek, azonnal a Száva partjára lőnek mint előőrsök rendelve, bár eddig ellenfélt a túlsó parton még nem láttunk. A Száván átkelésnek a napokban kell történni, s amint látszik, a bosnyákok ennek ellen fognak szegülni, de hihető kevés sikerrel. E levelet is az előőrsön írom, hol több volt önkénytes van velem együtt, eltekintünk hazánk felé, s egy sóhajt küldünk önöknek." A 69. gyalogezred részt vett az okkupációban és benyomult Boszniába. A közölt levél adatai teljesen megegyeznek az ezred történetével, az útirányt és az időpontot is helyesen jelölik meg, ezért ott folytatom az eseményeket, ahol a levélíró elhagyta. Szeptember 14-én történt meg az átkelés a Száván Samac mellett, és rövid csetepaté után elfoglalta a 31. gyaloghadosztály, hova a mi ezredünk is tartozott, Granacac falut. További útjában egészen Dolnja Tuzláig eljutottak az elcsigázott fiúk, akiknek a többivel együtt igazán megváltás volt, midőn október 19-én vége lett a boszniai okkupációnak. A mieink október 25-től november 4-ig gyalogoltak, hogy elérjék a Dunát, melynek hajóival november 6-án érkeztek Budapestre, innen pedig vasúton a következő nap Székesfehérvárra. Fogadtatás - és ez bizony, szomorú dolog - nem volt falaink között, pedig megérdemelték volna a mi véreink, hogy a sok nélkülözés után a szeretet köszöntse őket Isten hozottjával. És hogy a nélkülözés, a szenvedés milyen súlyos teherként nehezedett a szegény fehérvári bakákra, könnyen megérthetjük azon sorokból, amelyeket az okkupációnak egyik székesfehérvári katonája közöl visszaemlékezéseiben. „Út nélkül, többször a vad, előbb soha ember nem látta sűrű bozótokat szétvagdalni, hogy egy kis rés legyen, kerítéseken keresztül, mászva haladni, melyen, midőn átbukfenceztél, akkor meg lábalj át az utadba eső posványon - biz keserves dolog! Ezen fárasztó menethez, hogy még teljesebb legyen, hozzájárult az iszonyú hőség. Szomjúságtól kínozva, nekifeküdtünk a talált pocsolyáknak, vagy apró kökényszilvával és vadszőlővel iparkodtunk szomjunkat elűzni... Minél beljebb jutottunk Boszniába, annál több akadállyal kellett a szegény, agyoncsigázott bakának megküzdenie. A keskeny hegyi utak bedöntögetett százados tölgyekkel voltak előttünk elzárva, a hidak felszedve, úgy, hogy az előre küldött utászoknak ugyancsak akadt tennivalójuk. Ez volt a főoka annak, hogy az élelmezési vonatok igen gyakran 3-4 nap múlva értek el bennünket, addig kenyér