Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története III. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

A VÁROSI POLGÁROSODÁS ÉVTIZEDEI 1800-1848

az új tagok pedig eléggé gyengék voltak. A pártolás hiányát leginkább bizonyítja az a körülmény, hogy augusztus 22-től november 26-ig csak húsz előadást tudott tartani a régi dicsőség után most már ismét hanyatló magyar színészet. Vármegyénk 1825-ben még egy kísérletre vállalkozott a magyar színészet állandósításában. Kolosváry Pál és Pap Gábor vezetésével a pozsonyi országgyűlésre küldte társulatát, de bizony anyagi bukással végződött a szép törekvés. Ez a pozsonyi kirándulás annyiból érdekli Székesfehérvárt, hogy a pozsonyi országgyűlésre küldött követünk, Say István mindig ott volt a színészet gyámolítói sorában. Székesfehérvár, miként láttuk, hűséges odaadással gyámolította a magyar színészet hazafias ügyét, és olyan előadásokban volt része, minőket ma már csak gyanítani tudunk, de a színészeket is ennek a kornak legnagyobb erői szolgáltatták. A nagy Déryné csak vendégszerepre jött városunkba, de Kantomé Székesfehérvárral forrott együvé. Kantomé, Engelhardt Anna a legalacsonyabb sorból saját szorgalma által lett Magyarország legnagyobb tragikájává. A fényes erkölcsi siker mellett a sok kitüntetés közül, mellyel művészi pályáján elhalmozták őt, csak azt említem, ami bennünket leginkább érdekel. Midőn 1819-ben a székesfehérvári társulattal Pesten szerepelt, az Igazságszerető Miniszter előadása után egy ismeretlen Maecenas ezüst készlettel lepte meg, amely az egykorú újság tudósítása szerint „két ibriket, egy cukor pikszist és egész ezüst tálcát" foglalt magában. A hozzácsatolt levél így hangzott: „Ha a külföld meg tudja becsülni a szép mesterségekben' művészeinek érdemeit, hitesse el magával ifiasszony, hogy mi az efféle érdemeket nem kevésbé tiszteljük. Fogadja el ennek bizonyságául e csekély ajándékot, és tovább is azon legyen, hogy remek játékainak példájával több hasonló játszó személyeket készítsen. Dicsőség a nemzeti díszt a szép mesterségek által is növelni." Legkiválóbb alakításáról, a Sapphoról írja sikerének részese, Déryné: „Erre a szerepre több színésznő nem született, csak ő." Azzal az egy szereppel beutazhatta volna a világot, igaz, hogy három fertály évig tanulta Pap Gábor fordítása szerint, s addig nem engedte előadni.

39 A férfiak közül különösen Szilágyi Pált, Kelemen László legelső magyar színigazgató unokaöccsét említem, ki katonáskodása után gyalog jött Paksról városunkba 1818-ban, és Kolosváry Pál a már akkor jóhírű színészt legott szerződtette a társulathoz. Dérynével együtt ő a magyar daljáték tulajdonképpeni megalapítója, és az ország számos színpadán működve, igen sokáig kedvence volt a közönségnek. A hagyomány fönntartotta róla, hogy midőn társulatunk pesti vendégszereplése alkal-