Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

III. Székesfehérvári céhlevél, a céhek története Székesfehérvárott 1692-1840

rülvén hozzánk, nem alkalmazkodtak a magyar viszonyokhoz, legtöbbször németek maradván, az esetleg elvétve alakult magyar céhnek állandó ellenségei valának, sok helyütt pedig nemzetiségi torzsalkodásokat eredményeztek. Midőn városunk tizennyolcadik századának történetét fogom tárgyalni, látni fogjuk, hogy ilyen villongások, állandó zsörtölődések nálunk is napirenden voltak. A helybeli kőfaragó és kőműves céh, amelynek diplomáját ismertettem, német volt. Fennmaradtak összes jegyzőkönyvei, melyekben a legények belépési napjait, a mestert, akinél dolgoztak és illetőségi helyüket megtaláljuk, hasonlóképpen megvan külön könyvben a tanulók névsora is, de mindezen följegyzéseket, amelyek 1695-től 1873-ig, tehát majdnem 200 évről szólanak, németül írták. Német maradt tehát a céh a Rákóczi korban, és német maradt szabadságharcunkban is egyaránt. A megalakulás utáni évben, 1695-ben Semps József, Arnhold György, 1696-ban Wolf János, Sziber György, 1697-ben pedig Dltrich József nevét találjuk a fölvett tanulók lajstromában. Ugyanezen évekről Már Jakab, Szesz Mihály, Schmidt Ulrik, Lantz Mátyás, Schwambacher Mátyás, Haasz Mihály, Sarger György és Mannhard Mihály voltak a legények. Az 1692. július 20-án kelt céhlevelet Pozsgai Ágoston győri bíró és Győr város tanácsa írták le a székesfehérvári csizmadiák részére, akik Király István, Farkas Miklós, Bende János, Szentpéterfai Pál és Szentmártoni Márton székesfehérvári lakosok által kérték ezt a szívességet. Igen érdekes ez a céhlevél, amelynek bevezetése latin, a huszonhárom pontra terjedő szabály pedig magyar. A bevezetésből tudjuk, hogy a csizmadia céh már a török világ előtt virágzott városunkban, és a másfélszáz évre terjedő szolgaság alatt a céhlevél elveszett. Az egyes pontozatok szerint a remeklés „egy papuch kapczástul" volt, amelyért a fölveendő egy aranyat fizetett a céhládába, a tagokat pedig illően megvendégelte. Az inasév négy esztendeig tartott, de az utolsó évben már „minden héten adgyanak nekik tíz pénzt az eő Mestere, midőn osztan mind az négy Esztendőt éppen kitölté, az eő Mestere egy öltözet ruhát adgyon néki." A paragrafusok részletesen szólanak a zárt testület jogairól, és elrendelik, hogy a céhlevél minden kántorbőjtön az egybegyűlt tagok előtt felolvasandó, és különösen hangsúlyozzák, hogy „Csizmadia Legénnek többet egy hétre ne legyen szabad adni harminckét pénznél, munkabér fejében." Legjellemzőbb azonban az utolsó pont, amely szerint „negyven forint bírságh alatt más vallásban levő Embert ne légyen szabad az Céhben be vennyi." Ne csodáljuk ezt a vallási türelmetlenséget, hiszen ez uralta akkor az egész társadalmat. Állításom igazolására csak azt említem,