Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)
XI. A 18. század költői Székesfehérvárott
A messze múltból világít Egyed felé Virág Benedek tanítása, amelyről jegyzet alatt említi, hogy „Virág már azon időben, mikor még a magyar nyelv nem volt az iskolákban honos, a latin gyakorlatok mellett magyarul is adott fel, s tanítványait ennek művelésére tüzelte." Műveinek megjelenését is Virágnak köszöni, akit Hunnia becses díszének, magyar Flaccusnak nevez, és magasztalólag mondja róla: így oktatva vivél minket fiatalka korunkban, Bölcs eszed a költést így csepegtette belénk, A magot ekképen bennem kicsirázni segítvén. Hogy gyümölcsöket az most terem, a te műved! Azt is erényednek köszönöm, míg napjaim élem, Hogy nem szánt idegen tengeri partot okám. A könyvben még két elégia és egy kronosztikon viseli címének Virág nevét. Az egyik vers huszonhat évi elválás után szól a magyar költészet volt tanítójához, és fájdalommal említi: Már huszonhatszor jöve a nap vissza Budához, Annyiszor érvén a kosba, futása betelt, Hogy honomat, Benedek! végkép elhagytad, azóta Vetnem nem lehetett arculatodra szemem! A harmadik elégiában, amelyben Virágnak Horatius fordítását köszöni meg, szintén fölcsillámlik a hálás tanítvány szeretetének sugara, mely a mester felé árad, hiszen saját műfordításának sikerét is annak köszöni, akiről így ír: „A szikrát ehhez te lehelted hajdan erembe, / S most rá szítva ügyelsz, hogy lobogásra vigyed!" Amit ebben a versben magasztalólag mond Egyed Virágról, annak igazságát az irodalomtörténet hirdeti, mert a klasszikus kor költőjét senki sem értette meg jobban, senki sem fordította szebben, mint a magyar Horác, akinek Egyed szavai szerint „Tapsol Hunnia és koszorút fűz tisztes agyára, /Sa késő maradék áldani fogja nevét!" A kronosztikon 1826. március 21-én névnapi köszöntőben magasztalja Virágot, és sok boldogságot kíván neki, aki élni fog, - „míg a Tisza és Duna, Száva határin, / S Vág vize folytában Hunnia nyelve cseneg!" Azt a sok szeretetet, azt a benső hálát, amely Egyed Antal lelkében Virág Benedek iránt honolt, a magyar Horác is hasonló érzésekkel viszonozta. Van egy verse, amely Egyed Antalnak szól, és a volt tanár így buzdítja további munkálkodásra tanítványát:
