Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

A 157 lapra terjedő, gyönyörű kézírással írt könyv Kreskay Imrének ismeretlen verseit tartalmazza, de magában foglal olyan költői leveleket is, amelyeket irodalmunk jelesei intéztek Kreskayhoz; nemkülönben olyan versekre is akadunk, amelyek az író egyénisége által bírták arra Kreskayt, hogy sajátkezűleg lemásolja azokat gyűjteményébe. A könyv ötvenhat verset, legnagyobbrészt episztolát tartalmaz, amelyek közül negyvenhárom Kreskaynak alkotása. Az első versben, amellyel saját lantját köszönti, így emlékezik meg önmagáról: Ki deákversekben gyakran mulatoztam, Gyakran barátimnak jó kedvet okoztam, Ezt felmagasztaltam, amazt megfeddettem, Mégis mindkettőtől dicséretet vettem Elértem a nevet, melyre vágyalkodtam, De lármát világra ki nem fitétottam, Hiszen a munkának el nem vész az ára, Ha alkotójának vált mulatságára. Majd Apollóhoz fordul, és mert szakít a latin költészettel, segélyét kéri a magyar versíráshoz: Légyen oly kegyelmes most is szolgájához, Vigyen Aganippe kies forrásához, Hogy hazanyelvemnek oszlopát láthassam S több istápi között én is támogassam. A második versben a magyar nyelv fejlődésén érez örömet, és a többi között ezeket mondja: Kelj fel bánatodból hazánk szép Nymphája! Jobb szelek közt lebeg hajód vitorlája. Töröld ki könnyező szemeid homályát, Szép tekintetednek gyászos akadályát, Viduljon álorcád, fogyjon komorságod, Már hazanyelveden szól hozzád országod. Igen szép a tizennegyedik vers, melyben a kalitkába zárt fülemüléről vesz képet, a lelki fájdalom megkönnyebbülésének tekinti a sírást, a bánatnak hulló záporát, mert, miként a fülemüle dalában a tiszta érzés nyilvánul,