Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

XI. A 18. század költői Székesfehérvárott

SZÚZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT Magyarok Asszonya! Tekints elhagyott birodalmadra; Nincs másban oltalmunk, Csak Te benned bízunk, Mi árva magyaraid! Szemléljük ügyünket, gyászos ügyünket, Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket! Angyali koronánk Az Ég kegyelméből szállott le hozzánk, E drága kincsünket, S véle nemzetünket István néked áldozta. Most örökségedet, örökségedet! El akarják vonni Tőled népedet! Ne nézd bűneinket, Hanem Hozzád buzgó s hív őseinket, Sok verejtékekkel, Ah! mennyi vérekkel Nedvesültek mezeink; Ő érettek szánj meg, szánj meg bennünket, Vedd el; mi is Néked áldjuk szívünket! Városunkban még egy költeményt írt Ányos Pál, és ez a verse anynyiban is nevezetes, hogy utolsó szakaszában Székesfehérvár történetéből vesz kiinduló hasonlatokat. A költemény címe: Ájtatos ének Sz. Ferenc kapucinus szerzetének néhai generálisáról, boldog Brunduziai Lőrincről, mely a boldogok közé számláltatása alkalmatosságával tiszteletére készíttetett egy Első Remete Sz. Pál rendén levő szerzetes által 1784. Az ének utolsó versszaka, amelyben városunkról találunk megemlékezést, így szól: Mint Fehérvár tájékán Meggyőzted ellenségünket, Úgy lelkünk nagy csatáján Segéltsd erőtlenségünket, Hogy a véglehelések Legyenek szerentsések!