Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története II. - Közlemények Székesfehérvár történetéből. (Székesfehérvár, 1998)

X. A 18. századi épületek, templomok és a város művészeti emlékei

saját ügyét. 1768. december 5-én a tanács épp ezért megrója Peleskey Ferenccel és BicsayJózsefiéi együtt, mert korteskedésével „a purgerséget lázította." Az intés nem fogott Rádollyay Jánoson, mert két év múlva, midőn újból restauráció volt a városnál, 1770. november 20-án ezt olvassuk róla a jegyzőkönyvben: „Jóllehet az instánsnak purgeri hite ellen elkövetett cselekedetei végett az Nemes Város Fiscalisa által kért Magistratuális büntetést nyilván megérdemelte volna, tekintvén mindazonáltal annak régi purgerséget, de méginkább csaknem majd-majd Koporsót kévánó öregségét, hogy leginkább gyalázattal abban ne zárattassék, mégis most az egyszer az Fiscalis Actiotól és abban kért büntetésektől föloldoztatik." Vajon használt-e ez a nyilvános megrovás, nem tudom. Hell Ferenc, a későbbi Hellek őse, az oklevél kiállításakor közgyám és kereskedő volt, aki 1752-ben nyitotta meg virágzó üzletét. Amon Jakab Fülöp és Peleskey Ferenc borbélymesterséget folytattak, és közbizalom állította őket a város sorsát intézők közé. Grabner Mártont építőmesternek mondják a jegyzőkönyvek, és testvére volt annak a másik Grabnernak, kiről a ciszterci templom építésénél szólottunk. Az okirat említi még Panitz Pák, Krismanics Mihályt, Diuncsek Ferencet, Laitenecker Mihályt, Hoffmann Tamást, Dalmata Józsefet, Szabó Ferencet, Rédel Ferencet, Fekete Istvánt, Schedt Jánost, Bregovics Imre. és Kranacker Ferencet. Hogy kik voltak, bajos lenne eldönteni, jellemző azonban, hogy közöttük csak háromnak van magyar neve, a többi idegen, leginkább német. Valószínű, hogy egyszerű emberek, iparosok, kereskedők, talán földművelő kapások voltak, hiszen ezek alkották a régi Székesfehérvár lakóinak a zömét. Ezekből kerültek ki a külső és belső tanács tagjai, akik között az írni és olvasni tudás bizony gyenge lábon állott ebben a korban. Érdekes ebből a szempontból a királyi kamarának Székesfehérvár városához 1752. március 22-én intézett leirata, amely kifogást tesz az ellen, hogy a tanácsban alig van egy-két írástudó ember. A viszonyok később sem változtak, és 1761-ből szintén ismerek egy rendeletet, amely szerint írni és olvasni nem tudókat nem szabad a tanácsba beválasztani. A tisztikart természetesen az intelligens osztály szolgáltatta, de az állás bizony inkább csak dekórum volt, a fizetés pedig vajmi kevés. A jegyzőkönyvek egyébiránt örömmel említik meg, hogy Mária Terézia 1760. július l-jén elrendelte a fizetések megjavítását. Ekkor a főbíró 500, a tanácsosok egyenkint 300, a főjegyző 500, az aljegyző 260, a közgyám 80, a kamarás 200 forintot kapott, de a külön kiküldetések díját sajátjukból kellett fizetniök.