Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

19. Felszabadítási kísérletek 1587,1593,1598,1599

„Fenséges Főherceg, legkegyelmesebb Uram! Hogy haladéktalanul és a legnagyobb gyorsasággal megírjam Fenségednek komáromi táborunkból való elindulásunkat és Székesfehérvár alá érkezésünket, legalázatosabban jelentem, hogy az elmúlt vasárnapon, amely október utója volt, minden veszedelem és észrevevés nélkül (mert egész nap meglehetős volt) Székesfehérvár alá jutottam. Elővédelem legelőször is a mezőn legelő marhákra bukkant és elhajtotta azokat. Csakhamar látható lett a kertek előtt néhány török (az én becsülésem szerint 2-300-nál több nem volt), mintha csakis azért jöttek volna elő, hogy a zsivány által elhajtott marhákat ismét visszaszerezzék. Minthogy semmit sem gyanítottak a mi támadásunkról, midőn észrevettem őket, Barkhó, Prann és Gallen urakkal, továbbá néhány kevés emberrel, akik közelünkben voltak, rajtuk ütöttünk és egész a kapuig, meg a sáncokig szorítottuk őket. Ekkor még az ostromlás előtt, Huszár Pétert 6000 emberrel arra a pontra küldöttem, hol a bég lakik. En erre emlékezve, továbbá azért, mert kémem a helyet jól ismeri, megparancsoltam a támadást; meghagytam Hermann Györgynek, (mert Huszár már előre sietett, és hogy az ellenségnek két oldalon legyen dolga) - hogy az úgynevezett Weschila kapunál támadjon, magam is az ágyúkkal ott foglaltam állást. Hétfőn reggel, eltekintve attól, hogy délig folytattam az ostromot, meggyőződtem, hogy hosszú ostrom nélkül, amelyre pedig nem voltam elkészülve, semmit nem lehet elérni, ezért elhatároztuk a visszavonulást. Közben Huszár Pétertől értesítést kapok, hogy bevette azt a pontot, amelyet reá bíztam és két ágyút kér azon meggyőződésben, hogy sikert fog elérni. Erre a nemesek közül, továbbá a harcosok csoportjából nagy számmal jöttek hozzám avval a kéréssel, hogy ne vonuljak vissza, hanem küldj em el a Huszárnak a kívánt ágyúkat, amelyekkel - állításuk szerint - három óra alatt beveszik a várost. Ámbár legott láttam, hogy az egész csak céltalan és hiábavaló dolog, a nemesség kívánságára a régi helyről, amely egy mérföldnyi távolságban fekszik azon ponttól, ahol Huszár a városba hatolt, elindultak és ehhez a ponthoz mentem, egyúttal a kívánt ágyúkat is elküldöttem a városban, azon meghagyással, hogy ha éjfélig valami sikert nem tud elérni bármi irányban is, az ágyúk visszaküldésével egyidejűleg hagyja el a pontot, vonuljon vissza, minden tüzelést beszüntetvén. Huszár azonban vonakodott. A nap múlt és csak nagy fáradtság árán lehetett az ágyúkat visszahozni. Az erős lődözés miatt, amely érte őt, három kis ágyút, amely Pálffyé volt, otthagyott, maga pedig nem azon a ponton, ahol betört, hanem a palotai kapunál tudott embereivel kijönni. Én azonban ezen a napon útra keltem táborommal és félmérföldnyire állottam meg Székesfehérvártól; ide ért azután Huszár is kevésszámú katonáival, akiknek nagyrésze a kimerülés miatt itt is, ott is kidőlt. Szerdán reggel, amint tovább vonulni akartam, hírnök jött hozzám, hogy itt van az ellenség, már látni is lehet. Ekkor azonnal táborba szállottam, hogy megnézzem, mekkora az ellenség és honnan jön: 2-300 emberre becsültem és úgy gondoltam, hogy a székesfehér-