Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

Előszó (írta Prohászka Ottokár, székesfehérvári megyéspüspök)

zeti gyászban meghatóan szomorú volt. Ide, a nádasok zátonyaira települt meg a magyar népélet, költészet s művészet, áhítat és vágy, öröm és gyász; itt épültek bazilikák és templomok, bástyák és síremlékek s jóllehet csak néhány kődarab maradt ránk belőlük, de aki ezeket a köveket templomkapuzatokká s ívekké kiegészíti, aki azokat a faragott, fehér kőből emelt falakat képzeletben felhúzza s letört szépségnek diribdarabjaiból a megfelelő egészet konstruálja, az gyönyörű művet szemlél s önérzettel vallhatja, hogy ez mind nem is álom, hanem a régi magyar kultúra valósága volt. Ennek az ősi városnak történetére csak borongó lélekkel gondolhatunk. Mikor csendes, ködös téli estéken a város fölött elvonuló vadludaknak gágogása hallatszik, mintha csak keresnék a régi nádast s visszakövetelnék, ami az övék volt: akkor elborul az ember lelke s úgy érzi, mintha a magyar nép géniusza is sírva vonulna le a régi dicsőség szigetei fölött, mintha ő is keresné, ami az övé volt s emlegetné: „hol vagy István király". Nemhogy a porát, de még a sírját sem bírjuk, sőt a sírja helyét sem ismerjük. A középkor századai változatos sorban részesítették a várost, főleg mikor Magyarország a Kelet és Nyugat találkozásának s rettenetes összeütközésének lett színhelye. A magyar múltnak e távlataiban vérpiros s lángvörös Székesfehérvár a látóhatára. Mérkőzött a Kelet a Nyugattal máshol is; a gótok, a frankok ivadékai is szemben álltak a szaracénekkel s a poitiers-i síkokon, a kereszténység első lovagja, Martell Károly éppúgy törte össze a Kelet nyújtózkodó hatalmát, mint ahogyan azt törte Hunyadi, Kinizsi; de hát mi is letörtünk e nagy erőlködésben; elvérzettünk győzelmeinkben s a történelemnek égettjei lettünk. S azért mégis csak szeretünk arról az elszivárgó vérről s arról a kultúránkat felperzselő lángról beszélni; szeretünk azért, mert ez a pusztulás is dicsőség volt; dicsőség, hogy a Nyugat összes veszteségeit mi fizettük, s a sarcot mi szolgáltattuk, s vértanúságunk gátja s bástyája lett szerencsésebben fejlődő nemzeteknek. Nem is az volt bajunk, hogy legyőztek, hanem, hogy itt ültek nyakunkon, s letörték összes emlékeinket, s lassú pusztulás feltartóztathatatlan kegyetlenségének engedtek át mindent, ami szentet s szépet rejtett városunk. Szétfoszlódtak hagyományaink fonalai, elhalványodtak eszményei, gondolatokká vékonyultak emlékeink, s mindettől történelmünk s kultúránk szakadt szét, Magyarország életének s érzésének folytonossága. A török visszalökött minket ázsiai apátiába s reménytelenségbe; általa lett a régi Magyarországból gondolat s az újból népkeverék. Fehérváron is elpusztult minden: templomaink, falaink, portáink s hírmondónak maradt néhány árkus papír, írott történelem, mely fölött az ember ürességbe néz ott, hol hajdan egy nagy dicső valóság állt. De hiszen azt mondják, hogy fajok nem halnak meg, hanem fölélednek. Nagy letörések után, mikor hallgat róluk a történelem, látszólag terméketlen századok csendjében összeszedik magukat, hogy aztán ismét kilépjenek a történelem színpadjára. Igen, igen, ha magunké volnánk s ha nem lennénk másé, - ha a nemzeti lélek saját függetlenségének s felelősségének öntudatából táplálkoznék, - ha nem keverte volna össze a magyart népek s nemzetiségek roncsaival a történelem, - ha ez az egész