Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története I. - Közlemények Székesfehérvár történetéből (Székesfehérvár, 1998)

Bevezető (írta Lauschmann Gyula, a szerző)

minden székesfehérvári ember lelkületében meghonosítani. És úgy érzem, úgy gondolom, hogy munkám nem volt hiábavaló, hiszen sokat kell még tennünk, hogy Székesfehérvár közönségére ne vonatkozzék a nagy klasszikus igazmondása: „aki nem tudja a születése előtti dolgokat, gyermek marad örökké!" A történelem Székesfehérvárott csak kevés embernek szellemi kenyere, és nem igen tartozik a társadalmi élet mindennapos szükségleteihez. Akik hivatásukból kifolyólag tanszékről hirdetik, vagy foglalják írásba a történelem adataiból leszűrődött igazságot, és akik a tudományos pálya más terén működve csupán a kötelesség és a hivatás üres óráit fordíthatják a helyi történet művelésére,íme! ezek alkotják azt a szűk kört, amelyben nálunk a história az ő sajátos jogaival érvényesül! Nem lehet egyébiránt rossznéven venni ezt, hiszen a huszadik század rohamosan haladó korszaka, a gőz és a villanyosság uralkodása, a nagy és előzőleg lehetetlennek gondolt alkotások, a társadalmi élet minden ágának örökre változó és örökké mozgó képe, ennek számtalan árnyalása úgy lekötik az embernek gondolkodását, annyira hatalmukban tartják akaraterejét és igénybe veszik minden energiáját, hogy a múlt idők emlékeire, a poros, megsárgult akták olvasására bizony egyáltalán nem jut idő. A hosszú és - elismerem - nehéz munka, amelynek eredményét hálám jeléül szülővárosomnak adom, gyönyörűséget szerzett éveken keresztül lelkemnek, hiszen a szülővárosért dolgozni, annak hiányzó érdekeit megvalósítani nemcsak kötelesség, hanem olyan érzés is, amelyből boldogság fakad jutalmul! És lelkesített az a kis költemény, amelynek egyik versszakában a múzsák így szólanak az emberiséghez: Ha az anyag nehéz munkája bánt, Fogadj el minket enyhület gyanánt S mi összekapcsol földet és eget, Szeresd és pártold a művészetet; Úgy érzem a meggyőződést, hogy a művészet, legyen bár eszköze a toll, a hang, a véső vagy az ecset, leginkább az orvos életét édesíti meg, hiszen az anyag világának fárasztó jelenségeiben ettől merít idealizmust, új erőt és új kitartást a régi munkához. A német irodalom Schiller Frigyese, mint egyszerű tábori sebész indult meg az élet útjain, a francia Sue Jenő, az orosz Csehov Antal, a magyar irodalom Toldy Ferencé, Kovács Pálja, Almási-Balogh Tihamér ja orvosok voltak, kik a mindennapi életet idealizmussal fűzték együvé. De ne feledjük a lemúlt század kezdetének Sándorffy Józsefét, nem a híres nagyváradi orvost, aki a magyar színészet bölcsőjét ringatta! Természetes dolog, hogy ezeket a nagyokat nem közelíti meg a mai orvosi generáció, ámde ennek dacára is él mindnyájunk lelkében az idealizmus, amely alkalomadtán egyik, vagy másik irányban megnyilatkozik.