Csurgai Horváth József, Hudi József, Kovács Eleonóra: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc forrásai - Források Székesfehérvár történetéből I. (Székesfehérvár, 1998)

I. A polgári fejlődés évtizedei

döntéselőkészítésben a tanácsosokból, fizetéses tisztviselőkből és polgárokból álló szakbizottságok is részt vettek. A szabad királyi városi autonómiát az állam a kormányszerveken keresztül - főként a Magyar Kamara és a Helytartótanács - , valamint a város törvényességi felügyeletét ellátó királyi biztos útján korlátozta. Az adminisztratív gyámkodást Székesfehérvár esetében a reformkorban Marich István Dávid (1826,1830), Jankovich József (18361840) és Bajzáth György (1840-1845), majd 1846-ban Fiáth Ferenc királyi biztosok végezték. A reformkor egyik legfőbb politikai kérdése a városigazgatási reform, a városok országgyűlési képviseletének (szavazati jog) rendezése volt. Székesfehérvár élen járt az országosan is kibontakozó mozgalomnak, amely a követválasztást kívánta demokratizálni. 1842-ben statútumot adtak ki, amely szerint a választásokon a polgárjoggal rendelkező egyének vehettek részt. A választási elvet több szabad királyi város elfogadta. A királyi leirat azonban szűkítette ezt a statútumot: a tanács továbbra is kijelölhette a követeket, a polgárok csupán elektorokat választhattak, akik a választópolgársággal közösen választották meg a követeket. Az új rendszert a következő országgyűlési követválasztások alkalmával is érvényesítették. Az 1840-es években több város, így Székesfehérvár is kérelmezte, hogy a szabad királyi városok kormányzati és törvénykezési ügyei elkülönüljenek és a közügyek vezetésére külön képviselőtestület alakuljon. A fehérvári utasítás a városi ügy valamennyi fontos kérdésére kiterjedt, így többek között szerepelt, hogy a közgyűlés tagjait az egész polgárság titkosan válassza meg. A polgárjog kérdésében is jelentős változásokat terveztek: eszerint a polgárjogot a városban önálló keresettel rendelkezőkre és az adót fizetőkre terjesztették volna ki. A pontok egy része csak az 1848. évi a szabad királyi városokról alkotott törvényben teljesült. A város közéletét a XVIII. században alapvetően a német polgári elit határozta meg, amely a XIX. század 30-as és 40-es éveiben kezdett magyarosodni, A reformkorban a német kultúrájú városban magyaros szellem uralkodott. Ezt szolgálta a Szammer nyomda, melyet 1807-ben alapítottak, a magyar színtársulatok, amelyeknek a város 1813-tól adott otthont. A városi tanács üléseinek jegyzőkönyveit 1814-től magyarul vezették; 1840-ben nemzeti iskolát létesítettek a Rácvárosban. Folyamatosan bővítették az elemi iskolai hálózatot, s még óvoda felállítását is megkísérelték. A reformkori egyesületek a magyar nemzeti kultúra kialakítását, a nemzeti ipar megvalósítását és a kereskedelem fellendítését szolgálták. E téren különösen a kaszinók és a gazdasági egyesület erőfeszítései hoztak sikereket. A céhek mellett új vállalkozások jöttek létre, amelyek a város kapitalizálódását elősegítették: 1845-ben létesült a Felmayer kékfestő üzem és a „Székesfejérvári Takarékpénztár", 1847-ben az „Első Magyar Költsönös Életbiztosító Intézet". A mintegy 21 000 fős városban ekkorra már megszűntek a magyar és német polgárok közötti ellentétek, a nyelvtörvény elfogadása előtt a többségében német származású választópolgárok kérték az uralkodótól a város latin nyelvű pecsétköriratának magyar nyelvűre történő változtatását. A rendi válaszfalak a városban élő nemesek, polgárok és zsellérek között ekkor kezdtek gyengülni. A város felekezeti viszonyai is ezekben az évtizedekben alakultak át, 1824-ben jött létre a református egyházközség, 1837-ben - országosan is az elsők között - foglaltak állást a zsidók betelepülésének engedélyezése mellett.