Csurgai Horváth József, Hudi József, Kovács Eleonóra: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc forrásai - Források Székesfehérvár történetéből I. (Székesfehérvár, 1998)
IV. A honvédelem szolgálatában
1848. október 1-3. Boross Mihály a városi népfelkelésről és a horvátok lefegyverzéséről számol be emlékirataiban Míg én Jellasich haragja elől bujdosóban és vándorlóban voltam: azalatt nagy események történtek Székesfehérvárott, amelyek annak régi dicsőségét idézték elő az éji homályból. (...) Jellasich a fegyverszünet megkötése után okt(óber) l-jén Székesfehérvárról megszökött, vagyis mint horvát katonai kifejezéssel szokták akkor mondani, oldalmozdulatot tett, s Buda helyett Bécsnek fordította a rúdját, hagyván itt Fehérvárott utócsapatul 1 500 embert. Ezen kis csapatnak fele a Felsővároson kívül a zámolyi sorompó felé táborozott, fele pedig a proviantházban 464 volt összegyűlve. Ez a szemtelen nép érezhette volna gyöngeségét ily nagy város irányában, de ahelyett tovább űzte a zsarolást, fosztogatást oly vakmerőséggel, mintha Jellasich most is a püspöki palotában kéjelgett volna. Jelesül a felsővárosi táborból bejött néhány horvát és a piaczon a kofáktól erőszakkal szedték el a kenyeret. A kofának sem azért van nyelve, hogy a hüvelyben tartsa, a kenyérpusztítás harczot idézett elő, mégpedig kezdetben csak nyeívharczot, amit dulakodás váltott fel. Ekkor a nép türelmét vesztve, Fehérvár fegyverfogható népe kaszákkal, villákkal és puskákkal fegyverkezve Ullmann Ferencz és Szász Ferencz nemzetőri századosok vezérlete alatt kitódult a táborba, s fegyverletételre szólították fel a horvátokat, kijelentvén, hogy ellentállás esetében mind egy lábig le fogják őket kaszabolni. A horvátok részint félelemből, látván a roppant lelkesült és egyúttal dühös tömeget, részint mert zsákmánynyal megrakodva, most már nem nagy kedvet éreztek a hadakozásra, s jó gúnyájukban jobban szerettek volna hazájokba visszatérni, csekély vonakodás után letették a fegyvert, s nemzetőri fedezet alatt útnak indíttattak Buda felé. Alig történt ez meg, egy horvát tiszt a városházába tolakodott és ott szemtelen parancsoló hangon követelt egyet-mást a tanácsnokoktól. Ismét Ullmann Ferencz és Szász Ferencz századosoké az oroszlánrész. Ullmann Ferencz óriás nagy ember, mondhatni Sámson volt, s a városház kapujában megragadta a kijövő tisztet, s mondhatni, mint kánya a csirkét, vitte a proviantház felé. Annak kapujában mellére ragadta a horvát tisztet, s oly erősen szorítván, hogy bordái ropogtak, parancsolta neki, hogy tetesse le a fegyvert. A tiszt nem mert tüzet parancsolni, mert ő volt a czéltáblán a czélpont; azonkívül néhány polgár a csatorna felől lajtorjákon a ház tetejére mászott, s onnan fenyegetődzött az udvaron felállított horvátokra. A városi nép egyre gyűlöngött és Ullmann Ferencz kijelentette a tisztnek, hogyha le nem teteti a fegyvert, elbarikádozzák a kaput, s rajok fogják gyújtani az épületet. A tiszt ekkor is vonakodott, de a legénység gúlákba rakta a fegyvert, s így kiesztréngálva őket a kapun, utána hajtották a másik csapatnak, akik pedig elszóródva a városban szerte kóboroltak, azokat irgalom nélkül agyonverte a nemzeti érzületében sértett polgárság. így megtisztíttatván a város a betolakodott szeméttől, nagy volt az öröm és vigasság, mindenfelé hangzott az utczákon a diadalmi ének: „megverte Saul az ő ezerét, Dávid pedig az ő tízezerét." FORRÁS: Boross, 105-106. o. 464 proviantházban = katonai élemiszerraktár
