A szombathelyi egyházmegye zsinati könyve (Szombathely, 2000)
XIII. A világi hívek az egyházban
XIII. A VILÁGI HÍVEK AZ EGYHÁZBAN Teológiai megalapozás 368. Jézus kezdettől fogva azt akarta, hogy ne csak az O apostolai legyenek az Evangélium hordozói és terjesztői, hanem minden leendő híve is. Szenvedése előtt a Megváltó főpapi imájában az egész egyházért imádkozik. Ennek első részében az apostolokért könyörög, a második részben pedig a világi hívekért: „De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek... és így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem...”211 369. A kereszténység kezdeti időszakát a Krisztusról történő bátor tanúságtétel jellemezte. Az első keresztények a Szentírás tanúsága szerint átérezték küldetésüket, hogy tanúskodjanak a világban. A papok és a hívek is mind tudatában voltak annak, hogy Krisztus testében a szolgálatok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz, és mindnyájan egymásért vannak.212 370. A világiaknak azon a címen joga és kötelessége az apostolkodás, a tanúságtétel, hogy egységben vannak Krisztussal, a Fővel és egymással. Ez a mélységes krisztológiai és ekleziológiai tanítás azonban a történelem folyamán lassan háttérbe szorult és elsorvadt. A középkori zsinatok különböző korproblémák megoldásával foglalkoztak, és az egyház a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció óta inkább védekező magatartást, elzárkózottságot tanúsított. A papság, vagy annak egy része, miután különféle kiváltságokban részesült, elkülönült a hívektől, így azokban a hivatás - és küldetéstudat lassan kiapadt. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy ez az eredeti, az egyház lényegét meghatározó gondolat csak a XX. század közepén, 1946-ban XII. Pius pápa „Mystici Corporis” kezdetű enciklikájában tér vissza. 211 Jn 17, 20-21 212 vö. 1 Kor 12, 4; ApCse! 2, 42-47; 3, 1-10; 4, 32-37
