Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)

WERNER EMLÉKEZETE

WERNER EMLÉKEZETE- Köszönöm, amit küldött. Igen megtisztelt vele. De soha ne felejtse el, a pap örökké csak Istennek énekel.

Az 1938. évi Eucharisztikus Kongresszuson a mi intézetünk az Oltár közelébe került. Akkor ismét láthattam, miképp közeledik az Oltár elé a Schola. Gyönyörű felvonulás volt. De inkább bevonulás. Introitus.

Mikor kinevezték a Zeneakadémia tanárának, egyre nehezebben tudtam utolérni. És mikor Budapestet körülzárták, elvesztettem.

PÖDÖR BÉLA karnagy, Budapest,

Werner növendéke a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a gregorián zenének olyan hatalmas kultuszát alapozta meg és indította el, amely az egyházzenei tanszakot egy csapásra nyugat-európai rangra emelte. Ezt a tantárgyat Werner oly nagy szaktudással, oly kisugárzó intenzitással művelte, hogy gregorián óráit nem csak a kötelező tantárgyas tanszakok növendékei hallgatták, hanem más tanszakokról is bejártak hozzá a növendékek, zongoristák, hegedűsök, zeneszerzők, de főleg operaének-szakosok. (Például Littasy György, Szecsődi Irén, Sándor Judit.)

Tanított még szolfézst, liturgiát, latin nyelvet, klasszikus vokálpolifóniát a római iskola legnagyobb zenetudományi eredményének modern és autentikus gyakorlata szerint.

Werner Atya budapesti műhelyébe a Schola Regiába is eljártam, amelynek a Városligeti Regnum Marianum adott szállást. Láttam azokat a lelki válságokat okozó belső gyötrődéseket, amelyeket ez a gyenge, törékeny szervezetű, de igen erős lelkű ember, ez a zseniális művész elszenvedett, amikor a szombathelyi Scholától meg kellett válnia, mikor is tanártársai szüntelen nógatására, Harmat Artúr és Bárdos Lajos baráti, de komoly figyelmeztetésére, hosszú lelki vajúdás

után döntött úgy, hogy a Zeneakadémián folytatja apostoli küldetését.

LANTOS ISTVÁN zongoraművész, Budapest

Máriaremetén, egy esti ájtatosság után, amikor a Kegytemplom már zárva volt és zarándokok sétálgattak a templom előtti parkban, egy ember állt a csukott templomajtó előtt, mélyen elmerülve az imádságban. Én a buszmegállóhoz siettem, de amint megpillantottam azt a különös embert ott a templomajtónál, hirtelen megálltam. Volt benne valami egészen rendkívüli. Valami, ami őt körülvette, ahogyan ott áll csukott szemmel, mozdulatlanul. Valami, ami kiárad a környezetre, és amitől az ember lelke ujjongani kezd. A távolból néztem őt egy ideig, majd visszaszaladtam Lajos atyához (Neményi Lajos - abban az időben a Kegytemplom plébánosa), akit előzőleg félúton a plébánia (akkor Magdolna u. 8.) felé kísértem. Utol is értem és elmondtam neki, hogy én Werner atyát sohasem láttam és tudom, hogy ..., mégis úgy érzem ... Nos, ő azonnal megfordult, hogy visszajöjjön velem, de addigra már fel is tűnt annak a „különös” embernek rendkívül rugalmas léptekkel közeledő alakja. O volt az: Werner Alajos. Ez emlékezetem szerint 1968-ban történt, amikor utoljára szabadult a börtönből. Ettől kezdve a közelében lehettem egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig.

Sokat böjtölt és virrasztóit imádkozva.

Egyszer vidékre mentünk (amikor csak tehettem, örömmel vittem őt autóval), s ahogy elindultunk, mindjárt elaludt. Ennek örültem, hiszen láttam, hogy fáradt. Amikor felébredt, kicsit „kérdően” néztem rá, mire ő azt mondta: „Bizony, már adósa voltam az alvás tündérének.”

Mindenkin segített, akin csak tudott. Tanítványai, barátai szüntelenül rajongtak, illetve rajonganak érte. A vele való találkozás mindig erőt-adó volt. Egy tanítványa (U.P.) egyszer így fogalmazott:

128