Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

Egy gyermekkori emlék

zében feküdt fehér ágyán, körülötte rokonok és szomszédok álltak. Odaléptünk hozzá. Amikor észrevette, hogy ott állunk mellette, átadta a gyertyát nagyanyámnak, hogy megölelhessen és megcsókolhasson bennünket. Közben halkan mondta, mennyire örül, hogy hazajöttünk, mivel utoljára ölelhet és csókolhat meg bennünket. Aztán arra kért bennünket, hogy járjunk mindig a hit és az erkölcsi parancsok útján, ahogyan tőle tanultuk. A betegágya mellett álló nagyszüleimet arra kérte, hogy a jövő évtől járassanak gimnáziumba, mert bízhatunk abban, hogy Mindszenty plébános támogatni fogja a tervet. Ezután még egyszer átölelt és megcsókolt bennünket - először engem, majd az öcsémet -, és ezekkel a szavakkal búcsúzott:- Fiaim, most egészen árvák lesztek, de ne féljetek, mert él az árvák édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária. Majd vigyázunk rátok!

Aztán feje erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Csak én tudom, hogy az ő emlékét őrzik Mindszenty bíboros szép sorai:

„Nagy megnyilatkozás, végrendeletek végrendelete, amit a haldokló-búcsúzó anya utoljára mond... Vannak, akik a tudat küszöbe alatt sejtik meg a nagy órát. Egyik káplánom (e könyv szerzője, édesanyja halála után tizenöt év múlva) beszéli meghatottan, hogy amikor ő tizenhárom, öccse pedig tizenegy éves volt és künn szántottak a határ legtávolabbi részén azzal az elhatározással, hogy késő estig nem térnek haza, váratlanul egy érintést vesz észre a szívén. És délután három órakor felrakják az ekét a szekérre, mennek haza. Otthon keresik anyjukat. Hadiözvegy fiatal anyjuk haldoklik éppen. Megöleli a már-már egészen árvákat: Ne féljetek gyermekeim, én meghalok, de a Boldogságos Szűz az árvák édesanyja! Aztán meghalt. A két árva nem értette még, mit mondott, de később mind többet megértettek belőle."1

— 25