Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

A „megegyezés"

lóotthonokhoz nem tartozott klauzúrás szerzetesi épületrészeket, udvarokat, kerteket, kisterjedelmű gyümölcsösöket, berendezési és felszerelési ingóságokat és használati tárgyakat vesznek el; nem egy helyen kápolnáinktól, lelkigyakorlatos házainktól, kultúrintézményeinktől, nyomdáinktól fosztanak meg; missziók, lelkigyakorlatok, egyházi búcsújárások tartásában, a híveknek kizárólag lelkigondozás vagy beteglátogatás céljából való felkeresésében lépten-nyomon megakadályoznak; szerzetnevelő noviciátusokat és teológiai iskolákat vesznek igénybe; szerzeteseket alaptalan gyanúra szabad mozgásukban (pl. egyházi adók összeszedése) korlátoznak; polgári személyek számára megengedett foglalkozásokat megtiltanak nekünk; szerzetesi ápolónőket (orvosok és betegek kívánsága ellenére) a kórházakból tömegesen elbocsátanak (nem egyszer azzal az ajánlattal, hogy állásukban megmaradhatnak, sőt jutalmat nyerhetnek, ha szerzetükből kitépnek.)"4

A kormány nem válaszolt a szerzetesfőnököknek. A haladó katolikusoktól küldött nekik üzenetet, hogy nem velük, hanem a püspöki karral akarnak tárgyalni, mégpedig az Egyház és az állam közt fennálló valamennyi függő kérdésről. Az üzenetet továbbították Grősz érseknek, de ő elutasította a tárgyalások gondolatát. Erre a magatartására válaszoltak a kommunisták a szerzetesek elhurcolásával. A szerzetesek körében az első éjszakai rajtaütés érthetően nyugtalanítólag hatott. Maguk a szerzetesfőnökök kérték Grősz érseket 1950. június 17-én - azon a napon, amelyen a bíboros édesanyja meglátogathatta fiát a váci fegyházban -, hogy a püspöki kar nevében tegyen megfelelő lépéseket az elhurcoltak érdekében. Grősz érseknek átnyújtott beadványukból valók az alábbi részletek:

„Minden előző sérelemnél súlyosabban érintenek bennünket és velünk együtt az egész katolicizmust az utóbbi napokban a déli ország-190