Bogyay Tamás: A jáki apátsági templom és a Szent Jakab-kápolna (Szombathely, 1943)
94 man tanultságú mesterekkel váratlanul eltávozott. A befejezést a harmadik építési szakaszban egy dunántúli provinciális műhely és néhány, itt Jákon kitanult kőfaragó végezte. Ők építették fel a Szent Jakabnak szentelt plébánia-templomot is. A második építési szakasz műhelyének legjobb munkaerőit két ok késztethette hirtelen távozásra: vagy a tatároktól való félelem, vagy jobb kereseti lehetőségek csábítása. Az első érthetővé tenné, hogy miért követték a magas művészi színvonalat képviselő csoportot falusi mesterek. Ellene szól viszont mindazoknak az emlékeknek kronológiája, amelyek nyilvánvalóan a jákí főkaputól függenek. Az alsóausztriaiak közül a legkorábbiak általában 1252 után keletkeztek, az illési kapu 1254-ben készült. Stílusban azonban nem állanak oly messze a jáki kaputól, hogy jelentősebb, évtizedes korkűlönbséget lehetne feltételezni. Az 1258 után készült bécsi Óriáskapu normán díszítéseiben ez a korkülönbség már kétségtelenül megállapítható; a részletformák közül ugyanis a normán pálcadíszek szalagokká való stilizálása a budavári koronázó templom 1255—1269 közt készült déli kapujának epreskerti maradványain látható díszítésekkel azonos. Mindez arra mutat, hogy a második szakasz műhelye a tatárjárás után, az 1250-es évek elején oszlott föl. Az 1256-os szentelésig eltelt fél évtized elegendő lehetett arra, hogy a dunántúli provinciális műhely az építkezést úgyahogy befejezze. Ha viszont a műhelyválság nem a tatárjárás alatt, hanem csak később, jobb munkaalkalmak csábító hatása, vagy az építtetőkkel támadt viszályok következtében lépett fel, felmerül a nehéz kérdés, mi történt a tatárveszedelem idején? Az első és második szakasz között nincs nyoma olyan törésnek, mint a második és a harmadik közt. A formák, mint láttuk, határozottan ellene mondanak annak, hogy az egész építkezést a tatárjárás utánra tegyük. Még a második építési szakasz motívumkincsének jelentékeny részét is a 13. század első két évtizedében dolgozó első bambergi műhely adta és a legfrissebb normán és gelnhauseni koragótikus motívumok sem tehetők a harmincas évek első felénél, legfeljebb közepénél későbbre. Nehéz is elképzelni, hogy azok a bambergi mesterek, akiket a huszas évek közepe táján az ebrachi műhely végleg kiszorított, csak a tatárjárás után kerültek volna ide, amidőn művészetük már magyar viszonylatban is elavult lehetett. Marad tehát az a lehetőség, hogy ezen a vidéken, amelyet a tatárok elkerültek, a zavaros idők legfeljebb rövidebb megszakítást okoztak, de a műhely nem züllött szét, és a nyugalom visszatérésével azonnal újra munkába állott. A templomon szép számmal található kőfaragójelek vizsgálata megerősíti a műhely összetételéről és viszontagságairól alkotott képet. A kőfaragójelek az egyszerűbb, kváderfaragó munkát végző mesterek munkaelszámolásának céljára szolgáltak, tehát nem a mai értelemben vett művészi kézjegyek. A 13. században használatuk még csak egyes műhelyekben van elterjedve; Jákon az apátsági templom felületes átvizsgálása alapján is már mintegy harmincféle jegyet ismerünk (61. kép), ami ugyanannyi munkaerőt jelent. Ezeknek körülbelül harmada mind az első, mind a második építési szakaszban készült részeken előfordul, jeléül annak, hogy az építkezés egy emberöltő alatt jelentősebb megszakítás nélkül ment végbe. A harmadik építési szakasz mes-
