Emlékkönyv a szombathelyi r.k. püspöki elemi fiúiskola félévszázados jubileuma alkalmából 1872-1921. (Szombathely, 1921)

38 gyott minden kis megtakarítóit pénzecskéje. Ha pedig nyugalomba vonul, tényleges tanítói járandóságainak épen a feléből kellett volna megélnie. Erre nem mert vállalkozni. Tanított tehát szaka­datlanul, egészen haláláig. A húsvéti szünetet kiadtuk a gyerme­keknek, utána két napra komolyan megbetegedett és rövid, de nem kínos szenvedés után 1921 évi március hó 28-án az Úrban csendesen elhunyt. Álljunk meg egy kis időre ennél az emberi életnél és szem­léljük azt, hacsak egy pillanatra is. Egy ember, aki életének színe­­javát, minden erejét, minden képességét másoknak, az ártatlan gyermekeknek szentelte, aki a kéthónapi vakációkat unalmasan hosszúaknak és sivároknak találta, akinek egész lénye csaknem újjászületett a beírásoknál, még a legutolsó években is, mert új­ból megkezdhette azt a munkát, amelybe egész lelkületét is min­dig belevitte, ennek az embernek nem adatott meg, hogy a jól­megérdemelt nyugalmat élvezhesse. Ki kellett tartania utolsó le­heletéig a munkában, mert öreg korára nem kapott volna meg­élhetést. Generációkat nevelt, embertársai lelkületét faragta, ido­mította akkor, amikora legnehezebb vele bánni, öntudatra ébresztette őket és tudatos munkára, hazaszeretetre, vallásosságra tanítván, az életben való boldogulás útjait nyitotta meg előttük. Olyan direktívákat szabott eléjük, amiért sok ezren rajongó szeretettel és becsüléssel környezték utolsó percéig; és ilyen munkásság után, ekkora megbecsülés közepette dolgoznia kellett, mert más­ként nem volt számára megélhetés. Összeszorul az ember szíve ennél a gondolatnál, mert másrészről azt látjuk, hogy vannak emberek, önzőén csak magukért dolgozó emberek, akik sokkal kisebb fáradsággal biztos és sokszor pazar megélhetést biztosí­tanak maguknak és családjuknak. De vájjon letörje-e ez a gon­dolat bennünk az ambíciót s vájjon arra legyen-e ez az élei nekünk példa, hogy hivatásunkat nem érdemes nagyon lelkiisme­retesen végezni ? Nem 1 Erre szintén drága halottunk élete tanít meg. Sohasem hallottuk tőle azt az utolsó időben már közmon­dásszámba menő mondatot, hogy „amilyen a fizetés, olyan a munka !„ Türelemre, kitartásra és buzgó munkára tudott csak ser­kenteni mindenkit. Tanítótársai panaszaira igen sokszor mon­dotta nekik, hogy az az ártatlan gyermek, akiket ránk bíztak, nem tehet arról, ha az állam mostohán bánik a tanítókkal. A hivatása magaslatán álló tanító nem napszámba dolgozik, és nem a fize­téshez méri munkáját. És ebben a szellemben dolgozott drága halottunk utolsó percéig Benne mi a legjobb kartársat vesztettük

Next

/
Oldalképek
Tartalom