Soós Sándor - Soósné Veres Róza: Kismáriacell. Celldömölk búcsújáró helye (Celldömölk, 2012)
IV. Kismáriacell
IV. Kismáriacell 91 A Nagyasszony csodája, hogy áll még országunk és él még nemzetünk. Mátyás halála óta üldözi a nemzetet a költő által megénekelt balsors. Az igát, a szolgaságot nem bírja, de a szadadságot megbecsülni se tudja. Pártoskodik maga között, idegennek kezesbárányként nyújtja fejét. A maga érdekét elhanyagolja, idegen céloknak vére bőséges hullásaival rabja. A maga felenyájára gyanakvó, a vadidegennel szemben hiszékeny. Az idegen eszméket divatos ruhaként felhúzza, a maga értékeit gyermekként elszórja. Európa leghuzatosabb átjáróján társtalan népként telepszik meg; világok csapnak felette össze; hol jobbra, hol balra adja oda vérét és magának nem hagy. Pazarló nép. Eldobja nagyhatalmi állását, játékszer lesz belőle. 1554-ben a budai pasa 5000 magyar orrot fonálra füzet és ezzel kedveskedik Szulejmán császárnak. Ez a mi hibánk. Mária hatalma pedig ott jelentkezik, hogy a nemzeti gyöngeség legmélyebbfokán sem pusztul el, teljességgel nem tudja sírba tenni. Az ellenségek dúltak, raboltak, öldököltek, foglyokat fogdostak a földjén, de mi sebeinkből mindig feltápászkodtunk. Mert volt Nagyasszonyunk. A 150 éves török megszállás vége felé hat régi Mária-kegyhelyen - köztük Kiscellben is - Szűz Mária képeiről vér és könnyek hullottak alá. Ezek a könnyek megrázták a nemzet lelkét, és a történelem jerikói országútján a Nagyasszony esedezésére az irgalmas szamaritánus ekkor is megszánt bennünket. Ennek tudható be, hogy a csodát megértő hálás magyar nép a XVIII. századot a hála és az ezer év egyik legvirágzóbb hitéleti korszakává tette. A török alatt lezüllött a magyar lelkileg. Az élet keserűsége és céltalansága is, de az itt élő pogány török, valamint az ellene segíteni jött selejtes keresztény katonaság példájára a magyar is evett-ivott, káromkodott, érzékieskedett. De most, hogy Mária megint anyai oltalmába vette, önmegtartóztató, böjtölő, templomjáró, bűnbánó, búcsújáró lett. A XVIII. század a búcsújárások virágkora. Előkelők, egyszerűek, szekereken és gyalog, a hivatalos városok és községek rendezésében mint a méhkas megmozdulnak a Mária-ünnepek előtt, és leírhatatlan fáradalmak, böjtök után százak és ezrek odaborulnak felcsukló zokogások közt a kegykép elé. Szemhunyás nélkül egész éjszakákon át imádkoznak, énekelnek. És ami jóság, érték, Isten-félelem van a mi népünkben, az mind feltör a leikéből. És amit századokon át rontottak kívülről ezen a népen, azt a mi nevelő Édesanyánk, Mária helyrehozta. Tettekben élik ki azt a tudatot, hogy magyarok és Mária-tisztelők. Ezért mondja a XVIII. század híres búcsújáró szónoka, Telek József ferences: magyarnak lenni annyi, mint a Boldogasszony országához tartozni. Amikor itt letérdeltek a városi hivatalnokok, a vidéki iskolázottak, a rábaközi, hegyháti és kemenesaljai molnárok és juhászok, jobbágyok, zsellérek, napszámosok, az Édesanyjuk közelében egynek érezték magukat. De minden időben úgy van, hogy az ördög a kevés magyart egymással szembefordítja, egy kis odavetett konccal, csonttal, üresen puffanó, megtévesztő szajkó jelszóval felejteti velünk a közös magyar vért, az egy és szent hitet és mindannyiunk drága kincsét, a magyar múltat. De az édesanya áldott szerepe a családban, hogy a széthúzó testvérek kezét összefogja. Ez Mária Édesanyánk szerepe is a mi történelmünkben. És boldogan tapasztalom szerte az országban, hogy a Mária-napokon nemcsak a katolikusok mozdulnak meg eddig nem tapasztalt mértékben, de a nemkatolikus testvéreink is, Északon, Nyugaton és az Alföldön, az ő többségi városaikban is, közénk állnak és érzik, hogy a magyar vér a magyar vérnek nem lehet ellensége. A máriás és a szentségi körmenetekben Isten szolgálata az erények követése, a legázolt emberi jogok és a nemzeti legszentebb érdekeink jelentkezése.
