Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

tot. Először fényűző ételt hoztak, azt nem fogadta el, egyszerű kosztot kért. Egy pohár bort is kapott minden ebédhez. Legtöbbször nem itta meg, az őröknek adta. Itt volt Endre László is, az meg úgy viselkedett, mint egy rongy - mesélte az őr. Úgy kellett a „lépcsőkön föl- és leráncigálni mindig." Szász minisztert is dicsérte.

Este odajött hozzám egy fiatal zsidó törzsőrmester. Olyan főfoglárnak és bizalminak látszott. Mindig hangosan és bátran beszélt be a cellákba.- Na, fasiszta papom - kezdte - ma bánhatja, hogy nem lehetett ott, ahol én. A maguk prímása beszélt. Lehetett ott vagy félmillió ember az utcákon és a Duna-parton. Engem is megtérdeltetett. Civilben voltunk elosztva a tömegben. Eía áldásnál le nem térdelek, megismernek és beráncigálnak az emberek. Nekünk nagy ellenségünk, de akárki akármit mond, nagy ember.

Egy délelőtt felvittek a legmagasabb (negyedik) emeletre fényképezni. Olyan gyenge voltam, hogy minden emeleten meg kellett állnom. Szívem a torkomban, fejem szédült. Egy unott arcú fiatalember fényképezett. Valami táblát akasztott a nyakamba számokkal, és először elölről, azután oldalról „lekapott". Elképzeltem az arcomat... Borotválatlan, sápadt, sovány... A szemek mélyek, nagyok, a homlok megnőtt... A hajam bozontos - a tíz körmömmel fésültem -, pince- és izzadtságszagú. Már érett rabarc, pedig mennyi van még hátra?! Az ujjaimról is lenyomatot vettek. Furcsa, megvető megadással engedtem, hogy rányomják kezemet a piszkos, fekete maszszára... Izajás szavai jutottak az eszembe: „A gonoszok közé számíttatott. " Az a halvány kis reménysugár, amely bennem pislákolt, hogy hátha pár hónap múlva kiszabadulok, szétfoszlott.

91