Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
a nyomasztó realitása. Fölkuporodtam a hűvös, nyirkos fapriccsre, és bámultam a vastag üvegű aknára, Ott, azon túl van az Andrássy út. Ott, azon a piros rácsos lyukon túl van a szabadság, a tavasz... Kora április. Virágzik a barack, a cseresznye, boldog, szabad emberek járnak, nevetnek. Fiatalok illatos ruhában örülnek az életnek, a tavasznak, egymásnak. A bal oldali szomszéd cellában egy ember jajgatott. A társam elmondotta, hogy szeget nyelt. Most krumplival tömik, hogy kihozzák gyomrából a szeget. Nem engedik meghalni, mert még vallania kell. Pedig már több mint kilencven napja vallatják. A fejem zúg. De sokszor fáj az élet! Miért is kínozza így egyik ember a másikat? Miért kell nekem és ennek a szerencsétlen fiatalembernek itt rothadnunk? Miért kell ennek a szerencsétlen kis gyermeknek itt mellettünk sírnia? Két nap múlva, estefelé jöttek értem, és föl vittek. Visszaadták a holmimat, a főnöknő húsvéti csomagját is, aztán megbilincselve teherautóba raktak. Ott volt már bilincsekben öt férfi: Weiss István, volt népjóléti államtitkár, Kiss Ferenc, az Est Lapok volt londoni tudósítója, unokaöccse, dr. Kiss Elemér, Lukács Miklós, akivel már egyszer szembesítettek és egy Prugli nevű volt első világháborús hadifogoly, aki orosz fordítóként működött. Megint a kérdés: hová visznek? A pesti utcákon nyüzsgött az élet: szabad emberek. Láttam a ponyva résein át pár lépésre tőlünk a járdán két fiatal papot. Gondtalanul nevettek. Átvitték Budára, onnét tovább Dél-Budára. Társaim találgatták: talán a dél-budai internálótáborba visznek. Kiértünk a tömött házsorok közül, szabad mezők, kertek. Az egyikben virágzó barackfák az esti félhomályban. Hogy itta a szemem és a lelkem a barackvirágot! Csak egy pillanat, amit a ponyva résein 81
