Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

retemre akart emlékeztetni vele? Hogy milyen szeretetet és hálát éreztem én abban a pillanatban a jó Bernarda nővér iránt, azt soha nem mondhattam és írhattam meg neki. A kilenc évet meg ő nem bírta kivárni nagyon beteg szívével. Talán megérezte akkor, s talán tudja most odafönn?

Rabsors. Alighogy hozzáfogtunk a második húsvéti csomaghoz, kinyílt a börtönajtó, bejött az ügyeletes és azt mondta:- Harangozó! Szedje össze minden cuccát és kövessen!

Mint derült égből a villámcsapás. Alig volt időm szétosztani az ennivalót és összekapni a takarót. Jóska búcsúpillantását sohasem felejtem el. Hirtelen átöleltük egymást. Aztán becsapódott a 14-es cella ajtaja, és én többet nem láttam Jóskát. Csak hallottam róla, hogy még előttem került ki Oroszországba. Vorkutába, a magas északra vitték a szénbányába. Állítólag 1953-ban, hat év után hazakerült Pestre. Várta-e még a budai egyszoba-konyhás fészekben kicsi felesége és hűséges kutyája, nem tudom.

Engem fölvittek egy szobába, ahol vagy húsz rab, férfiak és asszonyok várakoztak. Kettesével összebilincseltek és a börtön előtt, a nyílt utcán teherautóra raktak bennünket. Ragyogott a délutáni, kora áprilisi nap. Sok bámész pesti állt ott a rendőrkordonon kívül, de az volt az érzésem, hogy csak kíváncsiak és örülnek, hogy nem ők vannak a mi bőrünkben. Minket meg a ponyvával letakart teherautóig az a kérdés gyötört: Hová visznek?

77