Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
foltot vetített a piszkos börtönfalra. Odaálltam a fényfoltra, míg éreztem a gyenge visszfényt az arcomon remegni: „Jam lucis orto sidere...'"11 - recitáltam az ősrégi hajnali himnuszt a papi zsolozsmából, behunyt szemmel, mozdulatlanul, mint valami megbabonázott napimádó. De nem sokáig tartott a varázslat, a napfolt eltűnt, utána de sötét lett, de árva lett újra az én börtöncellám és még árvább az én szívem. Kértem a Jó Istent, adjon csak egy fénysugárt, adjon vigasztaló gondolatokat. Fölbődültek a Hadik-laktanyán a hangszórók: forradalmi dalok. Valami idegen ízű hang recsegte a mikrofonba: A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolga földben nem nyughatnak... De keserű lett a szám íze! Szegény Petőfi most, 100 év múlva hogy foroghat ismeretlen sírjában! Iskolák, egyesületek vonulhattak dalolva az utcán, és valahonnan sok-sok ember távoli zaja remegtette a börtönfalakat. Akivezényeltek „ünnepelték" az eltemetett szabadságot... Bódult fejjel ültem magányos börtönömben és hallgattam ezt az őrületet. Estére fájt minden gondolatom. Másnap nem ért rá velünk, rabokkal törődni senki. „Szabadsághőseink" tegnapi bor és egyéb mámorukat pihenték ki, ránk 41 41 Ragyogva fénylik már a nap 69
