Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Másnap szombat volt, 1948. március 14-e. Magyarország az 1848-as szabadságharc százéves jubileumára készült Rákosival, Gerővel, az oroszokkal az élen. Soha nem űztek frivolabb játékot a történelemben egy néppel, a szabadság eszméjével, mint éppen ezen a jubileumon. A magyar néppel, a magyar szabadsággal. Ugyanazok az oroszok, bérencek ünnepelték magukat, „magukat, mint felszabadítókat", akik 1849-ben százhatvanezer katonájukkal Paskievics tábornok vezérlete alatt segítették leverni a Habsburgoknak a '48-as magyar szabadságharcot.

Föl-alá járkáltam a börtöncellában és az agyam forró, keserű gondolatoktól izzott. Kintről, az utcáról tompán beszűrődött az ünnepi előkészületek zaja. Hangszórókat, zászlókat szereltek a házakra, tribünöket állítottak fel.

Ezen a napon kaptam meg az első hivatalos börtönkenyér adagot, az első ellátást. A kenyér 30 deka, reggel két deci feketekávé, ebédre fél liter kásaleves, főzelék vagy kása vacsorára. Az első ebéd cirokkása volt ütött-kopott katonacsajkában, kanál nélkül. Leültem a priccsre. Méla undorral helyeztem a térdemre a rozoga csajkát és néztem, néztem. Éhes voltam, de az egész belsőm a tarkóm felé emelkedett, nem tudtam hozzányúlni. Letettem; még nem imádkoztam az első börtönebédem előtt. Keresztet vetettem, aztán leszegett fejjel, fojtott, suttogó hangon kezdtem: „Mindeneknek szemei Tebenned bíznak, Uram, mert te adsz nekik eledelt alkalmas időben." Kenyerem héjából kanálformát készítettem, görbítettem, és kaparásztam a cirokkásaszemeket a legutolsóig. Nagyon kevés volt. Egy darabka kenyerem maradt még. Megegyem? Meg kell hagyni vacsorára!

67