Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
akik hirtelen megjelentek. Édesapám, nővéreim nem tudtak hova lenni az örömtől, csak a katona öcséimet féltették, mert a négyből nem érkezett haza egyik sem. Én megnyugtattam őket, hogy élnek, és biztosan hazajönnek. A falumban az élet még mindig nem tudott megindulni. Mindenki várt valamire vagy valakire. A falubeli kápolna kisharangja már kongott misére, angyali üdvözletre, de a távolabbi ősi (XIV. századi) templom harangjai konokul hallgattak. A plébános, Karlovics Vince25 régi jó barátunk, úgy örült nekünk, mint egy gyerek. Az öreg Nanicánk, akit mi diákok úgy szerettünk, mint édesanyánkat, elsírta magát, amikor meglátott: „Mi lett, mi lett Szent István Mária-országából? Lesz ez még egyszer másképp is ? Mi asszonyok - a lányok is - ezekbe a szörnyűségekbe beleöregedtünk ..." Szegény Nanica a „szörnyűségeket" nem sokáig élte túl. A plébános elsorolta a falu halálos áldozatainak nevét: édesapák, bátyák, akik asszonyaikat, húgaikat védték; s a női áldozatok nevét... vagy fél tucatnyit... A falu határán túlmenni, különösen Szombathelyre menni, még nem mert senki. Csak a mezőn itt-ott indult meg a munka. Egy hétre rá hazajött egy másik fiatal paptársam, a „Kokas", körülnézni a front után. Vasárnap délután vele és a plébánossal elhatároztuk, hogy másnap délelőtt meghúzzuk a kinti templomban a harangokat. Kettő maradt a háromból. A harangszó hatása ránk és a falura is leírhatatlan volt. Mind a hárman úgy húztuk a két harangot, mint a gyerekek. A templomdomb alatt emberek dolgoztak a mezőn. Megálltak, néztek a templomra, aztán levették a kalapjukat, egyesek le is térdeltek és úgy imádkoztak. 25 Karlovics Vince (1904-1980), 1929-ben szentelték pappá Szombathelyen. 1935-től szentpéterfai plébános. 42
