Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1948 -1956

Remény és kétség közt

Az emberi örömnek nincsen olyan foka, a nyomorúságnak meg nincsen olyan mélysége, hogy ne találna visszhangot a zsoltárokban. - Az 1945-53-as sötét korszakban, amikor a börtönök, a fogolytáborok és a szibériai haláltáborok tömve voltak, a legkedvesebb zsoltárunk a 136-os volt: „Babilon vizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor Rád emlékeztünk, Sión..."

Sztálin halála volt az első reménysugár e szomorú korszak után. 1953 júniusában meg is indultak Szibériából nyugat felé az első rabvonatok. Nem tudtuk hová, csak éreztük, hogy Hazafelé... Először csak a „könnyűsúlyú" politikai foglyok; a „nehézsúlyú"-akat még ott tartották. A zsoltárunk is megváltozott az új helyzetnek megfelelően: a 125-ös lett: „Amikor az Úr a rabokat hazafelé vezette, mindnyájan olyanok voltunk, mint akik álmodnak." Tudtunk újra mosolyogni, az otthonról álmodni, amit pedig a szibériai telek szörnyű reménytelenségében már el is felejtettünk. - De kínos volt az ébredés az álomból a priccsenl... - Utána úgy vánszorogtunk a munkára, mint az alvajárók. 1954 telén az Ozerlag (Bajkál-tó) 37-es táborban újév körül így vajúdott reménység és kétség közt a lelkünk.

A pravoszláv karácsony közeledett, brigádunk farönköket „stráfolt" ki a Tajgából (szibériai őserdő). Két-két ember egy zömök, bozontos kis mandzsúriai lovat kapott, meg egy kétkerekű saroglyát, amire a farönk elejét rá kellett emelni és rögzíteni. Aztán „Gyí!"- húztuk és toltuk áfát az erdőből hármasban, hasig érő hóban, látástól vakulásig.

Az én párom, Joachim Gauch, egy rostocki hajóskapitány volt, a lovunk meg egy szürke kanca. Úgy maradt ránk, mert senkinek sem kellett, mivelhogy csikója volt és ezért rúgott meg harapott. A csikó is állandóan körülötte okvetetlenkedett, és ami a legfőbb hibája volt,

131