Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
gam, a rúgás a hasizmomat érte. Erre nekidühödött és többször állón vágott. Láthatólag ki akart ütni. Az autójelenet inspirálhatta. Az egész társaság vérszemet kapott.- Sátán papja! - süvöltötte valamelyik hölgy.- Le kell tépni róla a csuhát! Leráncigálták a reverendámat. Az ütések alatt önkéntelenül ökölbe szorítottam a kezemet, de aztán ennyi megmagyarázhatatlan gyűlölet láttán lehorgadt az öklöm, és olyan szomorúság fogott el, mint még soha. Mit vétettem én ezeknek? Soha el nem tudtam képzelni, hogy valakit, akit azelőtt sohasem láttunk, aki személyesen nem ellenségünk, azt így lehet gyűlölni. Nem tudom, hogyan kerültem vissza a cellámba. Ruhámon, kezemen a saját vérem, az arcom égett, dagadt. Annyi élni akarás sem volt bennem, hogy letisztítottam volna a vért. Miért és minek? Imádkoznom kellett volna, de ez egyszer nem tudtam. Mindent megbénított bennem ez a sátáni gyűlölet. így ment ez nap nap után, egyik éjszakától a másikig. És megszoktam ezt is. Az ember mindent meg tud szokni. Egyik délelőtt történt az első szembesítésem. A Pipás azt akarta velem elismertetni, hogy a fiúkat: Fekete Öcsit és Iványi Pityut én bíztam meg azzal, hogy az orosz járműveket megrongálják a Szent István parkban és a páncélosokat kikémleljék. Természetesen tiltakoztam a vád ellen. Erre a mellékszobából bevezették Fekete Öcsit. (Rámnézett. Tekintetéből mindent megértettem: a részvétet, a fájdalmat. Már nagy, érettségizett diák, de a szeme, az arca azé a huncut fiúé, aki mindig volt.) Föltették neki a kérdést. Kitérően válaszolt. A Pipás teljes erejéből arcon csapta Öcsit, aztán engem is. Újra elvezették. Egy másik alkalommal, úgy három napra rá közölték velem, hogy itt lesz Mészáros Tibor is, aki mindent bevallott. Most 102
