Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)
mét fölérez, nagy keresztet vet, és érthetően rákezdi: „Hiszek egy Istenben ..." Családja még egyszer együtt mondhatja vele az olvasót. Halála előtt tíz perccel kiküldi gyermekeit, hogy megkímélje őket, de mikor végleg elveszíti eszméletét, megint csak körülveszik. Szinte észrevétlenül áll meg a szíve. Este fél tízkor Misi ezekkel a szavakkal tudatja a beállott halált: „Gyerekek, Papi a jó Istennél van." A jelenlevő vallástalan Sättig doktor térdre borul ágyánál: „Istenem, egy szent hagy el itt bennünket!" — s visszatér Istenhez és feleségéhez, akitől elválni készült. Ez Batthyány utolsó földi műve. A másik sajátságos epizód: plébánosa otthon pontosan halálának idején — persze anélkül, hogy erről tudna — szabadul meg gyötrő lelki szenvedésektől. Piffl bíboros, Bécs érseke lázas influenzából kel föl, mert „ha még kétszer ilyen 'beteg lenne is, akkor sem akarja másnak átengedni" azt a tisztességet, hogy a beszentelést maga végezze. Az Afser-templomban — ahol annak idején Beethovent ravatalozták föl — pihen a koporsó a mosolygós arcú halottal az Oltáriszentség előtt. Arckifejezése néhány órával halála után szinte megifjodott, mosoly áradt el rajta, — ugyanez történt néhány éve egy magyar misszionárius halálakor. A szertartás után a halottas kocsi az este sötétjében Körmend felé indul, mögötte két autóban, hallgatagon a gyászoló család. Mikor Sipos erdőmester Bécsben meglátogatta a beteget, hívta, jöjjön már haza, diadalkapuval fogadják. Mire gazdája: akkor inkább haza sem megy, vagy csak lopva, éjjel. És úgy jött. Csak nem ujjongva fogadták, hanem sírva. Három napon át a kápolnában az emberek végeérhetetlen sorokban vonulnak el a koporsó előtt, és siránkoznak: „Ó drága urunk, miért mentél el, áldott lelkű jó urunk ..." „Ki fog most rajtunk segíteni?" „Áldott legyen a kezed! Isten jutalmazzon meg azért, amit vele tettél!" Innen viszik jan. 27-én Németújvárra a családi kriptába, ott harmadszor is beszentelik. Mikes püspök beszédében azt mondja: inkább hozzá, mint érte kell imádkozni. Batthyány-Strattmann László teste megtért ősei mellé. és a lelke? „Akármilyen szép kalitkában van a madár — mondta egyszer, boldog otthonára célozva —, ha a kalitka ajtaját kinyitják, boldogan kiröpül." Hatása azonban nem múlik el. A család gyászát át- meg átjárja az a mély természetfölötti szellem, amelyre nevelte őket. Lánya megérti, mekkora kegyelem volt, hogy hónapokig mellette lehetett és ápolhatta. „Biztosan azért, hogy még sokat tanuljak tőle életem tökéletesítésére." Imádkoznak érte, de hozzá is. Amikor most már az édesanya gyűjti őket össze áldozás utáni hálaadásra, apjuk egy-egy tulajdonságát állítja szemük elé. Tudják, hogy él, hogy vigyáz rájuk, 59
