Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

öröm, hogyha a kórházban fölkereshetik őket, bár ebbe is ürmöt cseppent apjuk szenvedéseinek látása. Kevés ember utolsó hónapjait követhetjük olyan hiteles pontos­sággal nyomon, mint az övét, hála egyik lánya részletes naplójának. Ennek az időnek sajátos kettős arca van. Családja körében az apa nem restell egészen ember lenni, gyermekeit sírva fogadni, fájdalmai­ban jajgatni. De a látogatók előtt most is ura magának. „Akkoriban nagyon lehangolt lelkiállapotban voltam — mondja egyik barátja —, vigasztalni nem tudtam volna. De nem is volt rá szükség. Ő vigasztalt engem." „Csodálatos lelkierő sugárzott belőle, ami nagy hatással volt rám." Az egyik nevelő ekkoriban jut állami álláshoz, búcsúzni jön hozzá. „Letérdeltem ágya mellé, megáldott, fiának nevezett, mind a ketten sírtunk." A betegszoba valóságos búcsújáró hellyé válik, ahon­nét megrendültén, könnyek között, de hitükben elmélyülve távoznak az emberek. Elképzelhető, hogy ez nem kis megerőltetés a betegnek. Dehát most ez az ő szolgálata. Persze szeretne visszamenni munká­jához, betegeihez. Mikor a hosszú kórházi tartózkodás már bizonyos, felesége azzal biztatja, hogy ott benn rendeznek be neki rendelőt. Húgának örömmel mutatja: még nem remegnek az ujjai, még tudna operálni ... De elkészül a halálra is, amelyet utóbbi éveiben már mindig szem előtt tartott, és átadja magát Isten akaratának. Amellett mihelyt a fájdalmak alább hagynak, örök-tevékeny természetével itt is igyekszik hasznosítani magát: pl. kis elbeszéléseket mond tollba gyermekeknek a bécsi Kirchenzeitung részére. Érzékeny és tanulságos kis történetek, szereplőik: orvosok, papok, nővérek, gyerekek, gazdák és alkalmazottak, szerető házaspárok — saját életmiliője. Különben is tele vannak lírai jelleggel: hol kedves virága, a nefelejcs merül fel, hol a legidősebb fiú mint orgonista, egy „csodaszép Ave Maria" szer­zője, hol kedves bécsi Anna-temploma, hol „Ivi és AnnerI" egy őzike mellett, — sőt egyenesen „egy operált szemorvos 1930-ban, a Loew­­szanatórium 76-os szobájában, a szomszéd ágyban a felesége, ki­fáradva a már hónapok óta tartó ápolásban", a virágok pedig a szobá­ban felesége „arany szívét" és a többi beteghez való jóságát dicsé­rik. — Fájdalmai ellenére sokat énekel. Nemcsak egyházi éneket, ha­nem ami éppen eszébe jut. Lemezeket is szívesen hallgat — igaz, mi­kor az elsőt fölteszik, könnyekre fakad —, kivéve felesége operáció­jának idejét, amikor letiltja ezt. Egyszerűsége, szerénysége most sem hagyja el. Méltatlankodva, s egyben felcsillanó humorral utasítja rendre gyermekeit, amikor egyikük fájdalmai és hősies türelme láttán felkiált: „Papi, te szent vagy!" — „Ilyet soha többet ne mondjatok! Én nem vagyok szent, legföljebb álszent." Az őt decemberben fölkereső Plessing éppen e­­gyik rohamának tanúja, mialatt csak ezt mondogatja: „Jézusom, ir­55

Next

/
Oldalképek
Tartalom