Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)
Mindjárt el is mondom itt egy ilyen hibámat: Igazán nagyon fáradtan jöttem vissza a kórházból a lakásomba. Ehhez át kellett mennem az udvaron. — Nagyon siettem, mert tudtam, hogy nagyszámú családom már igen vár az elkésett ebédre. — Egy pillantás a kórház nyitott ablakán át megmutatta, hogy egy külsőleg (pardon: éppen itt van a hiba) roppant ellenszenves valaki vár rám. Mikor az udvart átszelve találkoztam ezzel a férfival, igazán kevéssé szeretetteljes hangon kérdeztem: „Mit akar tőlem?" — Ő megcsókolta a kezemet, és ezt mondta: „Csak meg akarom köszönni, hogy visszaadta öreg édesanyám szeme világát. Éppen azért jövök, hogy kihozzam a kórházból." Elfogott a szégyenkezés: ő rózsákat hozott nekem, én meg szúrós kaktusz voltam. — Igen gyakran vagyunk roppant igazságtalanok az ideges, hisztérikus, szellemileg fogyatékos betegek nagy serege iránt is. Pedig éppen nekik van igen-igen sok szeretetre szükségük. A „neuraszténiás, hisztérikus" diagnózis többnyire csak a betegek szenvedésének gyűjtőmedencéje. Nagyon sokszor nyilvánítjuk hisztérikusnak, idegesnek az olyan állandó panaszokat stb., amelyeket nem tudunk megmagyarázni, pedig sokszor mély alapjuk van. — Emlékeztetlek kórházi szakácsnőnkre, H. A.-ra, aki hónapokig feküdt a kórházunkban és folyvást panaszkodott, hogy mindene fáj, de életében nem tudtuk bizonyosan megállapítani a diagnózist: Osteomalazie.' Milyen gyakran gondoltuk: szimuláns vagy hisztérika, míg aztán a halál sajnos mindent földerített. Milyen sokszor visszük magunkkal a betegágyhoz nagy érzékenységünket is! Semmi más ez, mint aggódó gőg a saját énünk miatt. Sohase nehezteljünk valamiért a betegre, észre se vegyük, ha talán egyszer egy kellemetlen szót mond nekünk, — ellenkezőleg: ha látjuk, hogy nehézségei vannak velünk szemben, az csak arra ok, hogy — tolakodás nélkül — megkettőzzük szeretetünket iránta. Csakhogy éhhez sok tapintatra van szükség. Egyszer olvastam a tapintatnak egy jó meghatározását: „A tapintat azt jelenti, hogy egészen bele tudjuk gondolni magunkat a másik helyzetébe." — Azután meg, mint Néri Szt. Fülöp mondja, ne gondoljunk mindig az embertárs hibáira, fogjuk fel azokat emberi gyöngeségnek. — Törjük a fejünket mindig új eszközökön, hogy mindent megkönnyítsünk a betegnek, akkor látja, hogy érdeklődünk iránta, és ez sok örömet okoz neki. Sokat hibázunk türelmetlenséggel is. Úgy kellene, hogy minden beteghez alapos adag türelmet vigyünk magunkkal, és minden rossz hangulatot a betegszoba ajtaja előtt hagyjunk. Sose éreztessük a beteggel, hogy kevés időnk van számára, hallgassuk meg nagyon figyel' Csontlágyulás: a csontok elveszítik mésztartalmúkat. 237