Hoósné Péterffy Alexandra et al. (szerk.): Kőszegi krónika 1938-1952. Székely László apátplébános feljegyzései (Gencsapáti, 2015)

Visszaemlékezések

irodalmi alkotásairól, és történetírói működéséről. A 30-as években egymás után jelennek meg verseskötetei, színművei, misztérium-játékai, gyermekme­séi és műfordításai. Egyéniségének egy másik szép vonása volt az ő emberszeretete, szívbéli jósá­ga. Ez késztette arra, hogy 1937-ben 15 évi teológiai-tanári és elöljárói mun­ka után — mint országosan ismert író, szónok és lelkigyakorlat-vezető — szí­ves örömmel plébánia-vezetésre vállalkozott. Az 1937-ben kiadott Sziromeső című kötetében így vall erről: „Nem kérek én, csak egy kegyet: Mindig, mindenben szív legyek! A szív csodás kis húsdarab, Hű ritmusa, ki nem marad. Nem unja borda ketrecét, És piros vért küld szerteszét.” Plébánosi szolgálata Kőszegen egyre inkább kezdett kibontakozni. Az ún. poli­tikai fordulat éve után azonban az Egyház ellenségei már nem nézték jó szem­mel sikeres működését. 1952-ben távoznia kellett Kőszegről. Előbb győrvári plébános lett 20 éven át 1952-től 1972-ig, majd még kisebb helyre, Gasztonyba került. Valóra vált, amit az „Imádság szegénységért” c. versében kért: „Ha munkám itt-ott siker érte, Ne a földön fizess ki érte. Magamért és a lelkek végett Hagyd sorsomnak a szegénységet.” Életének ezekben az éveiben mutatkozott meg igazán az ő egyik legjellegze­tesebb tulajdonsága: szerénysége és egyszerűsége. Soha, senkinek nem pa­naszkodott az őt ért megaláztatások, sérelmek, zaklatások, az öregség és a betegségek keresztje miatt. Viselte sorsát, hordozta keresztjét bölcs meg­­nyugvással, példamutató türelemmel. Ez a lelki kiegyensúlyozottság, harmó­nia jellemezte őt élete utolsó éveiben a Székesfehérvári Nyugdíjas Papi Ott­honban, s ezzel őszinte tiszteletet és szeretetet vívott ki magának. A kötet megjelentetése jó alkalmat nyújt nekünk arra, hogy megköszönjük a jó Istennek mindazt, amit nekünk Székely László apátplébános úr által adott. S ugyanakkor kérjük az Urat, hogy az ő példamutatását követve talentuma­inkat és életidőnket mi is jól és gyümölcsözően használjuk fel, hogy földi életünk végén, László paptestvérünkkel együtt méltók lehessünk a folytatás­ra, a boldog, örök életre. 649

Next

/
Oldalképek
Tartalom