Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története III. 1777-1935. Történelmi névtár (Szombathely, 1935)

Irodalom - Rövidítések

499. Illés Ferenc.

Sz. Ujkéren (Sopron vm.) 1832. ápr. 2-án Illés István és Horváth Éva földműves szülőktől. Félsz. 1855. ápr. 9-én. Rövid ideig nevelő volt, majd Karácsiára került mint káplán, később mint id. adminisztrátor (1855— 56). 1856-ban Pinkafőre került (1856—64), hol Veinhofer Józsefnek volt káplánja. 1864-ben elnyerte a nagyszentmihályi plébániát, 1867-ben kér. esperes lett, 1876-ban szentszéki ülnök, 1887-ben tb. kanonok, 1894-ben székesegyházi kanonok, zsinati vizsgáló, 1902-ig az egyházm. nyugdíjintézet igazgatója s a Sz. Imre Egyesület pénztárának kezelője, 1902-ben őrkanonok, s u. a. évben a Bold. Szűz Mária hegyéről név. c. apát, 1905-ben éneklőkanonok, 1907-ben nagyprépost és a püspöki szentszék h. elnöke, 1909-ben a bolgár nemzeti érdemrend közép keresztese. Meghalt 1911. július 4-én

Köri. 1911. VII. 3412.: ,,A második félév hajnalán nagy veszteség érte egyházmegyénket. Illés Ferenc, a Bold. Szűz Mária hegyéről nevezett c. apát, a székeskáptalan nagyprépostjának f. évi július hó 4-én bekövetkezett halálával. Egyike volt s egyben az utolsó is azon papjaink között, akik a híres Veinhofer pinkafői plébános oldala mellett tanulták meg s az ö szellemében gyakorolták a bensőséges papi életet és intenzívebb lelkipásztorkodást. Ezt az imádságos életet és apostoli buzgólkodást egész élete végéig megőrizte és gyakorolta. Ezt jutalmazta meg nála az Ür azáltal, hogy késő aggkoráig naponkint misézhetett s utóbb, mikor attól eltiltották orvosa és környezete, csaknem utolsó napig a szentáldozásban részesült. Amily pontos, rendszerető volt egész életében, olyan volt rövid betegségében és halálában is. Abban a ritka kegyelemben részesült, hogy nemcsak lelki ügyeit hozhatta — értem itt a szentségek vételét — kellő időben rendbe, hanem anyagi ügyeit is teljesen rendezhette. A kezelése alatt állott pénzeket és alapítványokat teljesen rendezve még életében adta át kanonoktársainak s nyugodtan várta folytonos , Deo gratias“-szal az ajkán a halált, öregsége mellett is fiatalos hévvel érzett mindenben az Anyaszentegyházzal: vele örült a lelkek üdvének munkálásánál s az Isten országának terjesztésével elért sikereiben; vele szomorkodott a világ bármely részén ért gyászában és veszteségeiben. Konzervativizmusa mellett különös fogékonysággal bírt az Egyház legmodernebb intézkedései és szükségletei iránt;

163