Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Negyedik rész: Adatok a Szombathely-egyházmegyei papság működésére vonatkozólag

mondás nélkül hallgatott. Ezt szerette volna az életben is elérni s mert nem sikerült, sok hiábavaló vitába keveredett. Majd 30 éven át vezette a plébániát, 1882-ben leköszönt róla s rövidesen, 1883. október 24-én meghalt. Néhai riválisa, az immár c. püspök Kopsz János temette el. Akik egész életében vitatkoztak vele, azok is megilletődéssel álltak koporsójánál, siratták azt az embert, kit a jó Isten roppant tehetséggel áldott meg, de rossz természete miatt nem tudott érvényesülni. Talán Pázmány korában kellett volna élnie. Akkor vitázhatott volna . . .

Irodalom: M. Sión 1893, Séda: M. Egyházirodalmi iskola története. Budapest, 1874. E kettő kevés és részben hibás adatai mellé felhasználtam főtisztelendő Horváth Ferenc gyémántmisés plébános úr szíves közlését is, valamint a Köbért hagyatékban talált levelét.

Dr. Kresznerics Ferenc (1766—1832). Amíg élt, szerénysége miatt nem vettek róla tudomást, amikor meghalt, mégjobban elfelejtették. S ma beszélnek Verseghyről és Kazinczyról, Fogarasiról és Ballagiról, pedig ők csak ott arattak, ahol Kresznerics a töretlen ugart kemény munkával felszántotta.

Született 1766. február 25-én Iváneon tanító családból. Gyermekévei az ivánei iskola környékén teltek el, de a púba családi otthont csakhamar el kellett hagynia, mert apja intelligens embert akart belőle faragni, azért a szombathelyi, majd a soproni gimnáziumba adta. Hat évet töltött ebben a két szép városban. Szombathelyen az ősi Sabaria sok-sok emléke ép ezidőben jött napfényre, Sopronban pedig minden régi ház nyitott lap a történelemből s minden kődarab letűnt idők régi emléke. Azt hiszem, ez a környezet adta neki az indítást, hogy későbbi életében sok időt szenteljen a történelemnek, különösen a régészetnek. Sopronból elment Pozsonyba kisszemináristának, majd központi papnövendéknek, hol a jozefinista szellem uralkodott s a papnövendékeknek kellett tiltakozniok a tanárok dogmaellenes előadásai ellen. De az ő hite nem mételyeződött meg, összetört testtel, de ép, tiszta lélekkel írhatta végrendeletében (1817): „Telkemet átadom Teremtőmnek, ki engem megmagyarázhatatlan jóvoltából semmiségem porából kihozott, jótéteményeivel gazdagon táplált s arra segített, hogy én por és hamu, mint felszentelt papja a szeretet törvényének, Neki szolgálhassak.“1) — Azért nyugodt lélek-J) Végrendelete a püsp. lev. II. szentszéki szekrényében.

380