Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Első rész: A szombathelyi egyházmegye püspökeinek élete és működése (1844 - 1929) - IX. Dr. Tóth József: István Vilmos

gyelni. Akik vele többször érintkezhettek, azok észrevehették, hogy az a komornak látszó arc, az a hirtelen fellobbanó temperamentum s az ilyenkor sötéten villogó fekete szemek, ha az idegek viharos rezgése lecsillapodott, — ami nagy hamar meg szokott történni — csak múló elsötétedése voltak annak a léleknek, mely tudott derült lenni, tudott megnyerő lenni, s ami egyik legszebb tulajdonsága volt, tudott azonnal megbocsátani s felejteni.

Per crucem ad lucem — volt a jelszava. Ennek megfelelően élt és működött. A keresztből, a kereszthordozásból, különösen mint püspöknek, neki is bőven kijutott. Mindig jobban elhatalmasodó asztmája is sok-sok szenvedést okozott neki, de nagy energiája, bámulatra méltó akaratereje és bizalma az Istenben és a B. Szűzben soha meg nem fogyatkozott s életének utolsó pillanatáig el nem hagyta. Azt hiszem, hogy joggal elmondható róla is: Semper honos, nomenque tuum, laudesque manebunt. (Virgilius.)

151