Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Első rész: A szombathelyi egyházmegye püspökeinek élete és működése (1844 - 1929) - VII. Füssy Tamás: Szabó Imre

vékeny volt plébános korában, éppen olyan maradt püspök korában is. Gondja volt mindenre.

Nagy figyelemmel kísérte papnevelőintézetét, melyet ,,szemefényének“ szokott nevezni. A tanárok előadásain többször megjelent, a vizsgálatokról pedig soha sem hiányzott, még 188í-ben sem, midőn pedig már súlyos beteg volt. Különös gondja volt arra, hogy kispapjai jó egyházi szónokokká képezzék ki magukat. Mindegyiknek a próba-prédikációján személyesen is megjelent. Az előadásra, a beszéd tartalmára és kidolgozására azonnal megtette velős észrevételeit s a törekvőbb szónokokat egy-egy arannyal jutalmazta. Figyelme még arra is kiterjedt, hogy a növendékpapok élelmezésében ne legyen hiány. Többször lepte meg őket étkezés közben is, megízlelte kenyerüket, ételüket. Sokszor mondotta nekik: „Én édes fiaim, megadom nektek azt, mit papnevelőm viszonyainál fogva megadhatok, de viszont tőletek a jó viselkedést és a szorgalmat megkövetelem.“

Erélyesen, de szeretetteljesen kormányzott. Papságával a legbensőbb, valóban atyai viszonyban élt. Vidéki papjai rendesen a püspökvárban kaptak szállást. Ezt a püspök meg is kívánta. Ha kivételesen megtörtént, hogy egyik-másik papja kikerülte őt, félig tréfásan, félig komolyan azt szokta mondani: „Ez a plébános úgy látszik, azért nem jön hozzám, mert attól tart, hogy bérmáláskor én is hozzá megyek.“ — Ebéd után papjaival órákon át elbeszélgetett, közben-közben adomázva, de legtöbbnyire komoly dolgokról. Szívükre kötötte híveik ügyét; a nem magyar községek papjait a magyar nemzetiség terjesztésére buzdította. Bőséges tapasztalatai és ritka éleslátása folytán még gazdasági ügyekben is jó tanácscsal tudott szolgálni nekik. Ha valamelyik papját csapás érte, sohsem késett a segítség. Egyiknek, akinek elvesztek a marhái, bivalyt; a másiknak, akinek jég verte el a termését, gabonát ajándékozott. Szóval mindenütt ott volt, ahol lelkiekben vagy anyagiakban segíteni kellett. Papsága éppen ezért a legnagyobb bizalommal viselkedett vele szemben. Még világi ügyekben is tőle kért és kapott is tanácsot. A püspök pedig, mikor csak tehette, papjai ügyeiben maga járt közbe.

Mikor Bitnicz Lajos meghalt, a Magy. Tud. Akadémiában maga tartott fölötte emlékbeszédet.1) Főpásztori leveleit

Ó L. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből III. k. 3. sz.

102