Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)
műalkotás, illetve mint jellem között az összefüggést azonban nem az hozza létre, hogy az utóbbiak az előbbinek anyagi ábrázolásai, illetve megélései, hanem az, hogy valamennyien egyaránt ugyanazt a tárgyi valóságú őskinézetet, az egyetemes Kristófot idézik. Viszont éppen ezen összefüggés alapján állítható, hogy valamennyi Kristóf egyúttal a történelmi személynek, Szent Kristófnak is emléke, minthogy ő is részese és alkotója az egyetemes Kristófnak. Kétségtelenül ilyesfajta bölcseleti elgondolásból — vagyis abból, hogy a jelen világ valamennyi Christophorusa az egykor már szemlélt Christophorusőskinézet idézése — kell eredeztetnünk azt a hagyományos kultusztényt is, hogy Kristóf tiszteletében a fő gyakorlat, amely azután az áldásnak is a feltétele, éppen a nézésben, a Kristóf-látásban áll, amint erre a szállóigék is utalnak, például: „Qui te mane videt, nocturno tempore ridet”, „Ki téged reggel lát, mosolyog éjszakán”. MEGMENTŐ A GONOSZ HALÁLTÓL A Szent Kristóf-kép és a történelmi Szent Kristóf között tehát egy olyan sajátos összefüggés van, ami miatt nem is szükséges a Szent Kristóf-képek magyarázatához a Szentnek az „eredeti”, a valóságot hitelesen tolmácsoló életrajza; a Kristóf-képeknek ugyanis nem ez az ősforrása. Az életrajzzal szemben elsőbbsége van ugyanis magának a „Kristóf’ szónak, amely csak változata a görög „Chrisztophorosz” szónak, és amelynek a tágas képiségébe —• mint egy nagy mederbe —• sokfelől gyűlik a tartalom. A „Chrisztophorosz” szó ugyanis, ami annyit jelent mint „Krisztus-hordozó”, elsősorban nem is név, hanem jelző. Következésképpen, eleinte a Kristóf-kép sem szent-ábrázolás, tehát nem egy meghatározott szentre utal, hanem csak képben jeleníti meg azt, amit a „Chrisztophorosz” jelző magába foglal, és mint ilyen, képben hirdeti a Krisztus-hordozást, vagyis a gyakorlatban megvalósítandó, megvalósuló és megvalósult keresztény életet. Ismerünk ugyanis példákat arra vonatkozólag, hogy a keresztény ókorban a „Crisztophorosz” jelzővel a jó keresztényeket, mindenekelőtt a vértanúkat illették; azokat tehát, akik megvalósították az igazi keresztény életet, úgy ahogyan azt Krisztus kívánja evangéliumában. És már Antióchiai Szent Ignác (|107) arra buzdította az efezusiakat, hogy legyenek „Krisztus-hordozók” (Ep. ad. Ef„ 9, 2). — A középkor azonban keresve a konkrét és plasztikus formákban való kifejezésmódot, jelentésének megfelelően konkrétabb képben érzéki ti meg a jelzőt —: Egy férfiú karján, vállán vagy mellén Krisztust hordozza. Ez az ábrázolás felkeltette a szemlélők érdeklődését: ők már nem elégszenek meg azzal, hogy csak szófejtést lássanak a képben, hanem jelenetnek látják és azt értelmezni kívánják; keresik a képben ábrázoltakban az eseménytartalmat, és a két személynek, a hordozóknak és a hordozottnak az egymáshoz való viszonyát. így azután — ahogy az eddigi kutatások alapján állítják — az érdeklődő elme kielégítésére feleletül a XIII. században — minden valószínűség szerint Európában, valahol a Déli Alpok vidékén, ahol a legelterjedtebb volt a Christophorus-kép —• a művészi képek hatására új legenda születik, a Krisztus-hordozás legendája, amelyben a főszereplő ki is lehetne más, mint a martirológiumok által említett Christophorus vértanú, aki nevével is a Krisztus hordozást hirdeti. — A legenda tartalma: Az óriás erejű Offerus a legerősebb urat akarja szolgálni. Ilyennek kénytelen elismerni azt a gyermeket, akinek súlya alatt, 521
