Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)
kedik el. (A mártonhelyi alakhoz hasonlít a poprádi Háromkirályok jelenetében szereplő csíkos blúzt viselő udvari ember, aki az első király kísérőinek egyike. A művészettörténet azonban ezt a freskót a mártonhelyinél mintegy fél évszázaddal későbbinek tartja.) A férfiú alap jelentésben a bibliai Bölcs Salamon király, aki templomot épített és annak felszentelésén „mindkét térdével a földön térdelve” és „karjait fölemelve” mondott imát. Másodlagos jelentésben azonban lehet a templom művészének önarcképe is, ami igazoltnak is látszik a feliraton szereplő szövegnek kettős értelméből. „Omnes Sancti, orate pro hoc Ioanni Aquila + pictore!” — „Mindnyájan Szentek, imádkozzatok ezért az Aquila Jánosért, a festőért!” A kérés így a művész kérése. Tehát aki ezt a szöveget a kezében tartja, az a templom művésze. Olvassuk össze a kezdőbetűket: O SOPHIA (Ó Bölcsesség!), így pedig Salamoné a kérés: amikor ugyanis az Űrtől kérhetett, bölcsességet kért. Salamon tehát, aki az Űrnak kőtemplomot épített, típusa (előképe) minden templomépítőnek és templomi művésznek. Mivel itt nem áll módomban az egész falrész képszerkezetét aprólékosan leírni, csak összefoglalását adom: A szentély északi falának képei az Atyát — minthogy róla kép nem festhető — a neki tulajdonított és kifelé való tevékenységén keresztül ún. „appropriációs” eljárással mutatják be, éspedig úgy, mint Mindenhatót és Teremtőt. Nincs azonban itt semmiféle teremtés-jelenet, hanem csak képjel-szerkezet, amelynek egyes jegyeit a bibliamagyarázat és az ágazatos hittan dolgozta ki e két mondatból: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, illetve: „A bölcsesség házat épít magának”, éspedig a teremtéssel, azután a művészet által (ennek a jele itt a templomépítő Salamonban bemutatkozó Aquila János építész és festő) és az Isten Fia megtestesülése által. Salamon tehát nem önálló kép, hanem csak egy nagy kompozíciónak a részlete. Ezért mint Aquila János-kép sem tekinthető önálló önarcképnek. Viszont abból, hogy Salamon alakjában festi meg a művész önmagát, indokoltan következtethetünk arra, hogy a festőnek „királyi” kapcsolatai voltak; akkoriban ugyanis az volt inkább a szokás, hogy a művészek társadalmi körülményeiknek megfelelő alakban festik meg magukat. (Az alsólendvai Bánfi családhoz fűződő kapcsolatokból feltételezi a művészi öntudatot Thomas von Bogyay: Die Selbsbildnisse des Malers Johannes Aquila aus den Jahren 1378 und 1392; Stil und Überlieferung in der Kunst des Abendlandes, Bd. III., Bonn 1967, 55—59, old.) ARS PRAEDICANDI A középkorban az egyházi festészet, mindenekelőtt a templomi festészet, egyúttal igehirdetés is, vagyis „a hit és erkölcs nyilvános és közösség előtt való tanítása az emberek oktatására a józan értelem és az egyházi tekintély alapján” (Alanus ab Insulis). E szerint a piktor a prédikációs elmélet (ars praedicandi) szabályai szerint kidolgozott beszédet ad elő egy nem-verbalis (de vele szorosan összefüggő szintén mesterséges) nyelvrendszerben: ikonokban (képekben és ábrákban) és szimbólumokban. Valóban, ha közlésről van szó, úgy minden kép nemcsak jel, hanem üzenet is. A kép tehát nem a szó illusztrációja, nem egy fogalom szemléltetése, meg516
