Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Meszelényi Antal: Szent Márton püspök életútja
a szeretet motiválta. Minden tekintetben kiegyensúlyozott egyéniség volt, s azt elsősorban környezete sajátíthatta el tőle. A továbbiakban, ahogy nem szemérmeskedett szigorúságával, azonképpen kedélyvilágából sem csinált titkot. Megtréfálta pl. azt a szerzetesét, aki oly magas lóra kívánkozott, amilyenen csak pompaszerető főpapok jártak. Mulatott ama alattvalóján is, aki szerette eldicsekedni, ha iszákját telehorgászta csukákkal. Defenzor püspök urat is kipellengérezte a zsoltáros egyik szavával. Ha alkalomszerűen nem is tartózkodott a tréfálkozástól, de általában a komolyság, szigorúság és önfegyelmezés volt az alaptermészete. A kiéhezésig böjtölt, hogy teremtő Istenének tessék, de mások észre ne vehessék. Még bizalmasai is csak lopva vették észre. Darócruháját is többre becsülte, mintha az finom anyagból lett volna szőve. Otthonában, de még az idegenben is kerülte a tapintatból nyújtott kényelmet. Láttuk, hogy a földön szeretett hálni, s a lehetőség szerint iparkodott szalmaágyát is érintetlenül hagyni. Kemény életmód volt ez, de nem ártott, s egészségesen megtartotta nyolc évtizeden át. Ekkor azonban, mintha szokatlan fáradtság jelei mutatkoztak volna rajta. Ezt sem vette tragikusan, hisz még az utolsó idejében is elutazott Candesbe, annál is inkább, mert ez is az ő alapításainak egyike volt. Bántotta, hogy olyan hírek érkeztek hozzá, melyek a szerzetfiai közti egyenetlenségről számoltak be. Ez bizony leverte, s ezért vette nyakába néhány bizalmasa kíséretében rokkantán is a nehéz utazást. A felborult békét sikerült neki helyreállítania, viszont ez lett életének utolsó állomása és aktusa. Érezte, hogy ezután már csak egy útja lesz, s ez már Isten színe elé viszi. Megtörve láthatták fiai, hogy közeledik a végbúcsú! De valahogy nem bírtak belenyugodni az elválásba. Ezért kérlelni kezdték, hogy maradjon még egy ideig k’öztük! Miért hagysz el minket jó Atyánk? Pásztorunk — kérdezgették — ha te eltávozol, ki véd meg bennünket? A szent örök haza felé tartó utas elérzékenyülve hallgatta övéinek könnyes marasztalását. Válaszképpen tehát így fordult mennyei Atyjához: Uram, ha népednek még szüksége van reám, nem vonakodom a további munkától! Legyen meg a Te szent akaratod . ..! És végezetül: bármit óhajtasz tőlem, kézséges lélekkel teljesítem. Zászlód alatt kitartok, ameddig jónak találod.35 Az Ür döntése azonban úgy szólt, hogy lépjen rá a hozzá vezető végső útszakaszra. Testi ereje láthatóan fogyófélben volt, s a belső láz felemésztette szervezetének minden erejét. Testvérei imái mellett szállt el lelke a földi létből Isten mennyei országába. Írtak pedig e napon: 397-et és november 8-át. Páduai Szent Antalról mesélik a források, hogy amikor betegen utolsó útjáról hazafelé tartott Páduába, csak Arcelláig tudott eljutni, és itt Szent Klára kolostorában halt meg 1231. június 13-án. A két város közt megindult a versengés, hogy melyiküket illeti meg a holttest? Arcella azon az alapon követelte magának, hogy náluk halt meg. Viszont Pádua azért ragaszkodott hozzá, mivel hosszú éveken át náluk volt tartományfőnök, s maga is ide kívánkozott vissza. Szent Mártonnal ugyanez történt! Az elhalálozás helye miatt a candes-iek álltak sorompóba érte, viszont a tours-iak lettek az erősebbek, mert az ő püspökük volt, tehát teste végső nyughelyét székvárosában kell biztosítani. Így is lett! Megszerezték tehát a holttestet, azt három nap múlva, november 11-én temették el a tours-i székesegyházban, hűségeseinek és tisztelőinek impozáns részvétele mellett. Sulpicius egyedül szerzeteseinek számát kb. kétezerre becsülte fel,36 ami 112
