Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Meszelényi Antal: Szent Márton püspök életútja
Az irgalmas szeretetnek nem ez volt az egyetlen példája. Látható jutalma sem maradt el, amennyiben 339-ben elnyerte azt a kegyelmet, hogy felvehette a szent keresztséget. Ettől kezdve még fokozottabban gyakorolta korábbi erényeit, főképpen a szeretetet. Lehetősége szerint az éhezőknek élelmet, szomjúhozóknak italt, rongyosoknak ruházatot adott, s tette a jót, amennyire tehette. Akik tanúi voltak nagylelkűségének, megszerették, s még keménykötésű bajtársai is nagyra becsülték. A krisztusi életeszmény annyira megszállta, hogy nemegyszer elfogta a vágy, mily üdvös lenne elszakadni a földi kötelékektől, s remeteségbe, vagy valamely szerzetközösségbe vonulni. Ily módon mélyebb átéléssel és nagyobb lendülettel szolgálhatná lelke üdvösségét. Ösztönözte az a felismerés, hogy ha ezt mások megtehették, többek közt Szent Jeromos is, miért ne sikerülhetne neki is? Benső eszmélődésének megvalósítására megkapta az alkalmat most, hogy készült megválni a katonaságtól. Készülődése nem maradt titokban és tudomására jutott Konstansz császárnak is. Maga elé rendelte, gyávaságnak minősítette ezt a szándékát. Szemére vetette, hogy azért akar megválni az ő szolgálatától, mert fél a közeli harcoktól. Talán kissé költőinek hangzik, de Márton önérzetében megbántva így válaszolt: Uram, Császárom, ha te azt hiszed, hogy gyávaságból és nem keresztény meggyőződésből kértem elbocsátásomat a hadseregből és ha kételkedsz hitem őszinteségében, úgy most küldj fegyvertelenül a csapatok élére. Kész vagyok ily módon szembeszállni az ellenséggel és egyedüli fegyverem a kereszt lesz! Krisztusba vetett hitem megvéd az ellenséges támadástól sokkal sikeresebben, mint a pajzs és a kard.J7 Konstansz részéről az előzmények ismeretében tudnunk kell a következőket. Mint a nyugati részbirodalom ura, összekapott bátyjával II. Konstantinnal, a középső rész császári urával, aki a testvérharcban halálát lelte. A gallok egyik törzse, a frankok, vagy az alemannok, felhasználva e belviszályt, betörtek a vesztes fél örökébe (341), hogy azt maguknak szerezzék meg. A párviadal keménynek ígérkezett, ezért a fiatal Konstansz még ajándékok útján is iparkodott katonáit rábírni a harcra. Ezért bosszankodott a különben mindig megbízható és kötelességtudó Márton katonájának kiválási óhaján. De baj társai szintén megütköztek ezen, pedig, mint sokszor, ezúttal is neki lett igaza. Az történt, hogy a betörők meg sem merték kísérelni a kihívó ütközetet, hanem békét kérve vonultak el a hadszíntérről. A történtek után Konstansz egészen megenyhült, s minden további nélkül kiadatta számára a kérdéses „obsitot”. Boldogan mehetett további útjára, csupán azt nem tudta, merre és hol kössön ki? Átmenetileg bizonyos horror vacui fenyegette, de ezen annál kevésbé szabad meglepődnünk, hiszen a IV. század közepe táján vagyunk, amikor a közélet eléggé kuszáit tényezőkből tevődött össze. Érezte maga is, hogy újabb kezdeményezése hol ide, hol oda ingadozik, de ez sem bírta kifordítani eddigi lelki egyensúlyából, mert érezte, hogy Isten az ő ereje és menedéke (Zsolt. 60,4.), aki nem engedi az útvesztőben elesni. Hova-hamarább tájékozódó képességét visszanyerte, ami ismét felvillanyozta kedélyvilágát. Tudomást szerzett arról, hogy Palesztinában és Egyiptomban eleven csírákat hajtott a remeteség, s ez jókedvre derítette. Az újabb hajtások átnyúltak már Galliába is, s egyik kiválóságuk, Szent Atanáz, nemcsak Rómában fordult meg, hanem több társával eljutott Trierig. Mivel Mártonunknak ily irányú érdeklődése napról-napra fokozódott, többen úgy tudják, hogy 345-ben 101
